|
|
|
|
|
AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE PÁPAI TANÁCSA
Az Egyház ŐSZENTSÉGE
A szövegben és a jegyzetekben használt rövidítések jegyzéke
BEVEZETÉS a) A harmadik évezred küszöbén
ELSŐ RÉSZ ELSŐ FEJEZET
I. ISTEN SZABADÍTÓ CSELEKVÉSE IZRAEL TÖRTÉNETÉBEN a) Isten ingyenes közelsége II. JÉZUS KRISZTUS AZ ATYA SZERETET-TERVÉNEK BETELJESÍTÉSE a) Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye Jézus Krisztusban teljesedett be III. AZ EMBERI SZEMÉLY ISTEN SZERETETÉNEK TERVÉBEN a) Az emberi személy eredete és végcélja a szentháromságos
szeretet IV. ISTEN TERVE ÉS AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE a) Az Egyház mint az emberi személyiség transzcendenciájának jele
és oltalmazója
MÁSODIK FEJEZET
I. AZ EVANGELIZÁCIÓ ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS a) Az Egyház: Isten lakozása az emberekkel II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS TERMÉSZETE a) A hit által megvilágított megismerés III. A TÁRSADALMI TANÍTÁS KORUNKBAN: TÖRTÉNETI VÁZLAT a) Egy új út kezdete
HARMADIK FEJEZET
I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS ALAPELVE: A SZEMÉLY II. AZ EMBERI SZEMÉLY „ISTEN KÉPMÁSA” a) Az Isten képére alkotott teremtmény III. AZ EMBERI SZEMÉLY SOKFÉLE ARCA A) A személy egysége
C) A személy szabadsága
D) Minden ember azonos személyi méltósággal bír IV. AZ EMBERI JOGOK a) Az emberi jogok értéke
NEGYEDIK FEJEZET
I. A TÁRSADALMI TANÍTÁS JELENTŐSÉGE ÉS EGYSÉGE II. A KÖZJÓ ELVE a) A közjó fogalmának jelentése és főbb tartalmi elemei III. A JAVAK EGYETEMES RENDELTETÉSE a) Eredete és jelentősége IV. A SZUBSZIDIARITÁS ELVE a) Eredete és jelentése V. A RÉSZVÉTEL ELVE a) Jelentése és jelentősége VI. A SZOLIDARITÁS ELVE a) Jelentése és jelentősége VII. A TÁRSADALMI ÉLET ALAPVETŐ ÉRTÉKEI a) Az alapelvek és az értékek kapcsolata VIII. A SZERETET ÚTJA
MÁSODIK RÉSZ
ÖTÖDIK FEJEZET
I. A CSALÁD MINT AZ ELSŐ TERMÉSZETES KÖZÖSSÉG a) A család jelentősége a személy szempontjából II. A HÁZASSÁG MINT A CSALÁD ALAPJA a) A házasság értéke III. A CSALÁD MINT TÁRSADALMI SZEMÉLYISÉG a) A szerelem és a személyek közösségének alakítása IV. A CSALÁD: A TÁRSADALMI ÉLET FŐSZEREPLŐJE a) Családi szolidaritás V. A TÁRSADALOM A CSALÁD SZOLGÁLATÁBAN
HATODIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) A föld művelésének és őrzésének feladata II. A „RERUM NOVARUM” PRÓFÉTAI JELLEGE III. A MUNKA MÉLTÓSÁGA a) A munka szubjektív és objektív oldala IV. A MUNKÁHOZ VALÓ JOG a) A munka szükségessége V. A MUNKÁSOK JOGAI a) A munkások méltósága és jogaik tiszteletben tartása VI. A MUNKÁSSZOLIDARITÁS a) A szakszervezetek jelentősége VII. „ÚJ DOLGOK” A MUNKA VILÁGÁBAN a) A korszakos átmenet szakasza
HETEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) Az ember, a szegénység és a gazdagság II. ERKÖLCS ÉS GAZDASÁG III. MAGÁNKEZDEMÉNYEZÉS ÉS VÁLLALKOZÁS a) A vállalkozás és céljai IV. GAZDASÁGI INTÉZMÉNYEK AZ EMBER SZOLGÁLATÁBAN a) A szabad piac szerepe V. AZ „ÚJ DOLGOK” A GAZDASÁGBAN a) A globalizáció: esélyek és kockázatok
NYOLCADIK FEJEZET I. BIBLIAI ALAPOK a) Isten uralma II. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG ALAPJA ÉS CÉLJA a) Politikai közösség, emberi személy és nép III. A POLITIKAI TEKINTÉLY a) A politikai tekintély alapja IV. A DEMOKRÁCIA RENDSZERE a) Az értékek és a demokrácia V. A POLITIKAI KÖZÖSSÉG A CIVIL TÁRSADALOM SZOLGÁLATÁBAN a) A civil társadalom jelentősége VI. AZ ÁLLAM ÉS A VALLÁSI KÖZÖSSÉGEK A) A vallásszabadság, az ember egyik alapvető joga
KILENCEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK a) Az emberiség családjának egysége II. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG ALAPSZABÁLYAI a) A nemzetközi közösség és az értékek III. A NEMZETKÖZI KÖZÖSSÉG SZERVEZETE a) A nemzetközi szervezetek jelentősége IV. NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉS A FEJLŐDÉSÉRT a) Együttműködés a fejlődést biztosító jogrendszerért
TIZEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK II. AZ EMBER ÉS A TEREMTETT DOLGOK UNIVERZUMA III. VÁLSÁG AZ EMBER ÉS A KÖRNYEZET KAPCSOLATÁBAN IV. A KÖZÖS FELELŐSSÉG
TIZENEGYEDIK FEJEZET
I. BIBLIAI SZEMPONTOK II. A BÉKE: AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS A SZERETET GYÜMÖLCSE III. A BÉKE KUDARCA: A HÁBORÚ
IV. AZ EGYHÁZ HOZZÁJÁRULÁSA A BÉKÉHEZ
HARMADIK RÉSZ
TIZENKETTEDIK FEJEZET
I. A LELKIPÁSZTORI TEVÉKENYSÉG TÁRSADALMI TERÜLETEN a) A társadalmi tanítás és a hit inkulturációja II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS ÉS A VILÁGI HÍVŐK ELKÖTELEZETTSÉGE a) A hívő világiak BEFEJEZÉS
a) Ahogyan az Egyház a ma emberének segít Az idézett művek jegyzéke Az idézett művek magyar kiadásainak jegyzéke Alapvető és magyarul hozzáférhető irodalom a társadalmi tanítás tanulmányozásához Tárgymutató
A szövegben és a jegyzetekben használt
A bibliai könyvek rövidítései Ószövetség
Teremtés könyve (Ter) Újszövetség Máté evangéliuma (Mt) ANGELO SODANO BÍBOROS ÁLLAMTITKÁR LEVELE
Államtitkárság Vatikánváros, 2004. június 29.
N. 559.332 Bíboros Úr, történelme folyamán és különösképpen az elmúlt száz esztendőben az Egyház so-hasem mulasztotta el, hogy a társadalmi élet kérdéseivel kapcsolatban szót emeljen, ami XIII. Leó pápa megfogalmazása szerint kötelessége is. II. János Pál pápa a maga részéről tovább építette és aktualizálta a társadalmi tanítást, és három nagy enciklikát adott közre – Laborem exercens, Sollicitudo rei socialis és Centesimus annus –, amelyek alapvetően új szakaszt jelentenek a katolikus gondolkodás e témát érintő történetében. A világ minden részéből számos püspök járult hozzá az utóbbi időben az egyház társadalmi tanításának elmélyítéséhez. Ugyanezt tette valamennyi földrész számos tudósa is. 1. Ezért kézenfekvő volt a szándék a teljes anyagból egy olyan kompendium összeállítására, amely rendszerbe foglaltan nyújt áttekintést a katolikus társadalmi tanítás sarokpontjairól. Ezt a feladatot vállalta dicséretes módon magára az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, és az elmúlt esztendők intenzív munkáját ennek a kezdeményezésnek szentelte. Ezért boldog vagyok Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című munka megjelenése miatt, és Önnel együtt örömmel tölt el, hogy azt a hívek és minden jóakaratú ember számára átnyújthatjuk, emberi és lelki, személyes és közösségi fejlődésük erősítésére. 2. Ez a mű megmutatja, hogy a katolikus társadalmi tanítás az evangelizálásnak is eszköze (vö. Centesimus annus 54), mert az emberi személyt és a társadalmat az evangélium világosságával hozza összefüggésbe. Az Egyház társadalmi tanításának alapelveit, amelyek a természetjogon alapulnak, az Egyház Krisztus evangéliumából fakadó hitében erősíti meg és mélyíti el. Ennek értelmében az ember mindenekelőtt arra kap meghívást, hogy életének minden dimenziójában – tehát azokban is, amelyek társadalmi, gazdasági, politikai természetűek – önmagát transzcendens lényként fedezze fel. A hit vezet el a család jelentőségének kiteljesedéséhez, amely egy férfi és egy nő közötti házasságra alapozva a társadalom első és létfontosságú sejtje. A hit ezenkívül megvilágítja a munka méltóságát, amely mint olyan tevékenység, amelyben az ember önmagát valósítja meg, előbbre való a tőkénél, és feljogosít a munkából fakadó gyümölcsökből történő részesedésre. 3. Az előttünk fekvő szöveg ezenfelül arról győz meg, hogy mennyire fontosak az erkölcsi értékek. Ezeknek az értékeknek az alapja a természetjog, amely bele van írva minden egyes ember lelkiismeretébe, és ezért el kell ismerni és figyelembe kell venni azokat. Az emberiség ma nagyobb igazságosságot követel a globalizáció sokoldalú jelenségével összefüggésben; élénk aggodalom tölti el az ökológiai problémák és a közügyek helyes intézése miatt; szükségét érzi nemzettudata ápolásának, anélkül, hogy eközben szem elől tévesztené a jogszerűség útját és az emberiség családja egységének tudatát. A munka világa, amely a modern technológiai vívmányok következtében alapvetően megváltozott, minőségi szempontból felemelkedést mutat, másrészről azonban a bizonytalanság, a kizsákmányolás sőt a szolgaság szégyenletes jelenségeit is észlelnünk kell még az úgynevezett jóléti társadalmakban is. Földünk számos vidékén tovább emelkedik az életszínvonal, miközben az új szegények száma fenyegető méreteket ölt, és a föld különféle régióiban a kevéssé fejlett és a gazdag országok közötti szakadék egyre mélyül. A szabad piac olyan gazdasági tényező, amelynek vannak pozitív oldalai, ám önmaga korlátaiba is beleütközik. Ezzel áll szemben az Egyháznak a szegények iránti szeretet elsőbbségéről szóló tanítása, amelyet minden ember szívbéli jóakaratára épít. Úgy tűnik, az Egyház nem hagyhat fel azzal, hogy szót emeljen és állást foglaljon a modern idők „új dolgaival” (res novae) kapcsolatban, mert az a feladata, hogy mindenkit valóságos elköteleződésre buzdítson egy olyan hiteles civilizáció érdekében, amely az ember átfogó és szolidáris fejlődésére irányul. 4. A jelenlegi kulturális és társadalmi kérdések mindenekelőtt a világi hívőket érintik, akik a II. Vatikáni Zsinat figyelmeztetése szerint arra kapnak meghívást, hogy a mulandó dolgokat Isten akaratának megfelelően rendezzék el (vö. Lumen gentium 31). Kézenfekvő, hogy mennyire fontos a világiak képzése, akik életük megszentelése és bizonyságtételük ereje által járulhatnak hozzá az emberiség haladásához. Az előttünk fekvő dokumentum nekik akar segíteni napi küldetésük beteljesítésében. Megállapíthatjuk, hogy az itt rendszerbe foglalt elemek között számos olyan van, amelyeket más egyházak, egyházi közösségek és éppen így más vallások is a magukénak vallhatnak. A szöveget úgy dolgozták ki, hogy az nem csupán ad intra, tehát csak a katolikusoknak, hanem ad extra, az egyházon kívül állóknak is hasznos lehet. Tehát a velünk ugyanazon keresztségben együvé tartozó testvéreink, más vallások hívei és minden jóakaratú ember képes belőle gyümölcsöző gondolati indíttatásokat és közösségi ösztönzést meríteni minden ember és a teljes ember átfogó fejlődése számára. 5. A Szentatya azt kívánja, hogy az előttünk fekvő dokumentum segítségére legyen az emberiségnek a közjó megvalósítására irányuló törekvéseiben. Kéri ezért Isten áldását mindazokra, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy ennek a megnyilatkozásnak a tanítását végiggondolják. Én magam is szeretném személyes áldásomat adni e mű sikere érdekében és kifejezni jókívánságaimat Eminenciádnak és az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa munkatársainak azért a fontos munkáért, amelyet végeztek. Maradok kiváló tisztelettel
az Ön odaadó szolgája az Úrban
__________________________________ Őeminenciájának
A KOMPENDIUM BEMUTATÁSA Nagy örömmel tölt el, hogy bemutathatom Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma című dokumentumot, amely Szentatyánk, II. János Pál pápa megbízásából került kidolgozásra, hogy összefoglalja és a maga teljességében mutassa be az Egyház társadalmi tanítását. A társadalmi valóságot az evangélium erejével átalakítani, amelyről a Jézus Krisztushoz hű nők és férfiak tesznek tanúságot, mindig próbatétel volt, és az ma is, a keresztény időszámítás harmadik évezredének kezdetén. Jézus Krisztus üzenete, az üdvösség, a szeretet, az igazságosság és a béke „jó híre” nem talál könnyen elfogadásra a mai világban, amelyet még mindig háborúk, nyomor és igazságtalanság tépáznak. Éppen ezért korunk emberének nagyobb szüksége van az evangéliumra, mint volt bármikor: szüksége van a hitre, amely üdvözít, a reményre, amely megvilágosít, és szüksége van az önmagát kínáló szeretetre. Az Egyház, az emberszeretetet megtapasztalva, továbbra is bízó, és egyszersmind tevékeny várakozással kémleli az „új eget” és az „új földet (2Pt 3,13), és minden ember pillantását is ezekre irányítja, mert segíteni akar nekik abban, hogy életüket annak valódi értelme szerint éljék meg. „Gloria Dei vivens homo”: az ember, aki méltóságának teljességében él, Istent dicsőíti, aki ezt a méltóságot adta neki. Az itt következő oldalak tanulmányozása mindenekelőtt arra szolgál, hogy a keresztényeket, és különösképpen a világi híveket meghatározó módon támogassa és bátorítsa társadalmi elköteleződésükben, hiszen egész életüknek az evangelizálás termékeny művének kell lennie. Minden hívőnek meg kell tanulnia mindenek előtt – Szent Péter példáját követve –, hogy a hit erejével engedelmeskedjen az Úrnak: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk és nem fogtunk semmit, de a Te szavadra, kivetem a hálót.” (Lk 5,5) Minden jóakaratú olvasó megismerheti azokat az indítékokat, amelyek az egyházat arra késztetik, hogy olyan társadalmi tanítással álljon elő, amelyre első pillantásra nem látszik illetékesnek, és az olvasó látni fogja, milyen érvek szólnak ezen találkozás, a párbeszéd és a közjó közös szolgálata mellett. Elődöm, a tiszteletre méltó François-Xavier Nguyęn Van Thuân bíboros bölcsességgel, kitartással és előrelátással vezette ezen dokumentum előkészítésének bonyolult folyamatát; betegsége akadályozta meg abban, hogy ezt a munkát a dokumentum közzétételével maga zárja le. Ez a végül rám bízott munka tehát, amelyet most átadok az olvasóknak, ilyen módon a kereszt tanúságtételének pecsétjét hordozza, amely példává tette elődöm hitbéli erejét Vietnam sötét és szörnyű éveiben. Fogadja köszönetünket mindenekelőtt azért az értékes munkájáért, amelyet oly nagy szeretettel és odaadással végzett, és legyen áldás mindenkin, aki időt szakít magának arra, hogy ezeken az oldalakon eltöprengjen. Kérem Szent Józsefet, a Megváltó nevelőjét és a Boldogságos Szűz Mária jegyesét, a világegyház és a munka patrónusát, járjon közben azért, hogy ez a szöveg a társadalmi életben gazdag gyümölcsöket hozzon majd mint az evangélium hirdetésének, az igazságosságnak és a békének az eszköze. Vatikánváros, 2004. április 2-án, Paolai Szent Ferenc ünnepén
RENATO RAFFAELE MARTINO
GIAMPAOLO CREPALDI
Az Egyház
BEVEZETÉS ÁTFOGÓ ÉS SZOLIDÁRIS HUMANIZMUS
a) A harmadik évezred küszöbén 1. Az Egyház, Isten vándorló népe Krisztus, a „nagy pásztor” (Zsid 13,20) által vezettetve lép be a keresztény korszak harmadik évezredébe: Ő az a „szent kapu” (vö. Jn 10,9), amelyen a 2000. esztendő nagy jubileuma alkalmából léptünk át.1 Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,16): ha az Úr orcáját szemléljük, belé vetett hitünket és reménységünket erősítjük, aki az egyedüli Megváltó és a történelem célja. Az Egyház továbbra is minden nép és minden nemzet felé fordul, mert az üdvösség csak Krisztus nevében adatott az embernek. Az üdvösség, amelyet az Úr Jézus „drága áron” (1Kor 6,20; vö. 1Pt 1,18–19) szerzett meg, abban az új életben teljesedik ki, amely a halál után vár az igazakra, ám kiterjed erre a világra is, kiterjed a gazdaság és a munka, a technika és a kommunikáció, a társadalom és a politika, a nemzetközi közösség, a kultúrák és a népek közötti kapcsolatok valóságára. „Mi viszont tudjuk, Jézus azért jött el, hogy a teljes üdvösséget hozza meg az egész ember és minden ember számára, akiknek feltárja az istengyermekség horizontját.”2 2. A harmadik évezred küszöbén az Egyház nem fáradhat bele az evangélium hirdetésébe, amely a mulandó dolgokban is üdvösséget és valódi szabadságot ajándékoz, és ehhez megszívleli azt az ünnepélyes eligazítást, amellyel Szent Pál fordult tanítványához, Timóteushoz: „Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,2–5) 3. Az Egyház társadalmi tanítását is rendelkezésre bocsátja útitársai, korunk férfiai és asszonyai számára. Amikor ugyanis az Egyház „az evangélium hirdetésére szóló küldetését teljesíti, Jézus Krisztus nevében tanúsítja az ember sajátos méltóságát és hivatását az emberek közössége iránt; megtanítja neki az igazságosság és a szeretet követelményét az isteni bölcsességnek megfelelően”.3 Ez a tanítás abból a mély egységből fakad, amely a hitből átfogó üdvösségre, a reményből az igazságosság kiteljesedésére vezet, és abból a szeretetből, amely minden embert valóságosan fivérré és nővérré tesz Krisztusban: ez Isten világ iránti szeretetének kifejeződése, amelyet Isten annyira szeretett, „hogy egyszülött fiát adta érte” (Jn 3,16). A szeretet új törvénye az egész emberiséget átfogja, és nem ismer határokat, mert az üdvösség Krisztusban történő kinyilatkoztatása eljut „a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). 4. Az az ember, aki ráébred arra, hogy Isten szereti őt, megérti saját transzcendens méltóságát; megtanulja, hogy ne elégedjen meg önmagával, és a másik emberrel a hiteles emberi kapcsolatok rendszerében találkozzon. Azok az emberek, akiket Isten szeretete újjá teremtett, képesek arra, hogy megváltoztassák az emberi kapcsolatok szabályait és minőségét, sőt még a társadalmi struktúrákat is: olyan személyek ők, akik békét hozhatnak ott, ahol konfliktusok vannak, testvéri kapcsolatokat teremthetnek és tarthatnak fenn ott, ahol gyűlölet uralkodik, képesek keresni az igazságosságot ott, ahol az ember ember általi kizsákmányolása hatalmasodott el. Csak a szeretet teszi lehetővé az emberek közötti kapcsolatok radikális megváltoztatását. Minden jóakaratú ember, aki magáévá teszi ezt a lehetőséget, képessé válik az igazságban és a jóságban ismerni fel az igazságosság és az emberi fejlődés mérhetetlen távlatát. 5. A szeretetnek, amelyhez a maga társadalmi tanításával az Egyház is hozzá kíván járulni, olyan hatalmas feladattal kell megbirkóznia, amely az egész embert érinti, és minden embert megváltoztat. Oly sok szükséget szenvedő testvérünk és nővérünk vár segítségre, oly sok elnyomott vár az igazságosságra, oly sok munkanélküli vár munkára, oly sok nép vár elismerésre: „Lehetséges-e, hogy még korunkban is vannak olyanok, akik éhen halnak, akiket analfabétizmusra kárhoztatunk, akik nem kapják meg a legelemibb orvosi gondozást sem, vagy akiknek nincs otthonuk, ahol meghúzódhatnának? A szegénység tablóját a végtelenségig részletezhetnénk, amennyiben régi formáit az újakkal toldjuk meg. Ezek az új formák gyakran éppen azokban a rétegekben uralkodnak el, akik nincsenek híjával a gazdasági erőforrásoknak, de szembesülniük kell az értelmetlenség kiváltotta elkeseredéssel, a drogok csapdájával, az idős vagy beteg személyek magányával, a félreállítottsággal vagy a társadalmi diszkriminációval. (…) Egyébként hogyan tartsuk távol magunkat attól az ökológiai katasztrófától, amelynek következtében bolygónk hatalmas zónái válnak lakhatatlanná és ellenségessé az emberrel szemben? Hogyan viszonyuljunk a béketörekvésekhez, amelyeket gyakran katasztrofális háborúk lidérce fenyeget? Mit tegyünk az alapvető emberi jogok megvetése láttán, amely oly sok személyt, s köztük oly sok gyermeket is érint?”4 6. A keresztény szeretet arra sürget bennünket, hogy a visszásságokat felmutatva javaslatokat terjesszünk elő, és kötelezzük el magunkat egy olyan kulturális és társadalmi fejlődés mellett, amely hatékony munkára sarkall mindenkit, aki a szívén viseli az emberiség sorsának alakulását, és késztetést érez arra, hogy saját maga is hozzájáruljon ezen fejlődéshez. Az emberek egyre világosabban ismerik fel, hogy valamennyien ugyanabban a közös sorsban osztoznak, és ezért az átfogó és szolidáris humanizmusból kiindulva közös felelősséget is kell vállalniuk. Látják, hogy ez a közös sors gyakran a technikától és a gazdaságtól függ, sőt azok által rájuk kényszerített. Az emberek szükségét érzik az erősebb erkölcsi tudatosságnak, amely a közös úton irányt mutat. Korunk emberei álmélkodva állnak a sokféle technológiai újdonság előtt, és egyre sürgetőbben kívánják azt, hogy ez a haladás most és a jövőben is az emberiség javára váljon. b) A dokumentum jelentősége 7. A keresztény tudja, hogy az Egyház társadalmi tanításában a gondolkodás alapelveit, az értékelés szempontjait és a cselekvés azon irányelveit találja, amelyekből kiindulva az átfogó és szolidáris humanizmus felé indulhat el. Ezért ennek a tanításnak a terjesztése valódi elsőbbséget élvez a lelkipásztorkodásban, hogy az egyes személyek általa tisztán lássanak és képesek legyenek értelmezni a mai valóságot, keresni a cselekvés alkalmas útjait: „Az Egyház társadalmi tanításának előadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az Egyháznak sajátja.”5 Ebből a szempontból kivételesen hasznosnak tartható egy olyan dokumentum kiadása, amely az Egyház társadalmi tanításának alapvonalait és az újraevangelizálással való kapcsolatát akarja bemutatni.6 Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, amely kidolgozta ezt a dokumentumot és teljes felelősséget vállal érte, a mű elkészítésébe nagymértékben saját tagjait és tanácsadóit, a római Kúria néhány kongregációját, számos ország püspöki konferenciáját, egyes püspököket és a tárgyalt kérdések szakértőit vonta be. 8. Ez a dokumentum szándéka szerint az Egyház társadalmi tanításának tömör, átfogó és rendszerezett áttekintését kívánja nyújtani, amely a Tanítóhivatal bölcs megfontolásainak gyümölcse és az Egyház szűnni nem akaró elkötelezettségének jele a Krisztus megváltó kegyelme iránti odaadásban és az ember sorsa iránt érzett szeretetteljes aggodalomban. Ennek a tanításnak a legfontosabb teológiai, filozófiai, erkölcsi, kulturális és lelkipásztori szempontjai kerülnek itt kifejtésre a társadalmi kérdésekkel szerves kapcsolatban. Így igazolódik az evangélium és azon problémák közötti találkozás termékenysége, amelyekkel az ember történelmi útja során szembesül. A Kompendium olvasása során figyelembe kell venni, hogy a tanítóhivatali szövegekből merített idézetek olyan dokumentumokból származnak, amelyeket a tekintély különböző mértékben illet meg. A zsinati dokumentumok és enciklikák mellett pápai beszédek és olyan dokumentumok találhatók itt, amelyek a Szentszék kongregációiban kerültek kidolgozásra. Ezért tűnik helyénvalónak még egyszer rámutatni arra az ismert tényre, hogy az olvasónak a tanítás különböző szintjeivel van dolga. A dokumentum, amely arra szorítkozik, hogy a társadalmi tanítás legfontosabb elemeit mutassa be, annak alkalmazását a különböző helyi adottságoknak megfelelően a püspöki konferenciák felelősségére bízza.7 9. Ez a dokumentum tehát az Egyház társadalmi tanítása elméleti „korpuszának” alapvető vonásairól ad összefüggő áttekintést. Ez az áttekintés azt teszi lehetővé, hogy megfelelő módon közelítsük meg korunk társadalmi kérdéseit, amelyeket a maguk teljességében kell szemlélnünk, mert azok egymással egyre erősebben összefüggőnek bizonyulnak, egymást kölcsönösen feltételezik és egyre inkább érintik az emberiség családját. Az Egyház társadalmi tanítása alapelveinek bemutatása a problémák megoldásának keresésével kapcsolatban olyan módszeres megközelítést javasol, amely az igazság megítélésére, mérlegelésére és megválasztására is alkalmas, hatékonyabbá téve ezzel a szolidaritást és a reményt még a mai adottságok és körülmények sokrétűségében is. Az alapelvek feltételezik és megvilágítják egymást, mert a keresztény antropológia lényegét fejezik ki,8 amely Isten szeretetének kinyilatkoztatásából bontakoztatja ki az emberi személyt és annak méltóságát. Mindazonáltal megfontolandó, hogy az idő múlása és a társadalmi viszonyok változása szükségessé teszi az itt előterjesztett témák ismételt újragondolását, az idők jeleinek megértése érdekében. 10. A dokumentum azoknak a sokrétű történéseknek az erkölcsi és lelkipásztori megítéléséhez kíván eszközt adni, amelyek korunkat jellemzik: vezérfonal tehát, amely egyéni és közösségi szinten olyan magatartásra és döntésre ösztönöz, amely a jövőbe vetett bizalmunkat és reménységünket erősíti, és segítséget ad a hívőknek az Egyház társadalmi erkölcsről szóló tanításának megismerésében. Ebből olyan új elkötelezettség születhet, amely válaszolni képes korunk kihívásaira, s igazodik az emberek vágyaihoz és képességeihez; mindenekelőtt azonban felébreszti azt a sürgető kívánságot, hogy az egyéni elhivatottság új formákat öltsön az egyházi karizmáknak a társadalom evangelizációja érdekében való gyakorlásában, mert „az Egyház minden tagja részesül ebből a világi jellegből”.9 És végül a szöveg párbeszédre ösztönöz mindazokkal, akik őszintén az ember java iránt kötelezik el magukat. 11. E dokumentumnak a püspökök az első számú címzettjei, akik meg fogják találni a terjesztésének és helyes értelmezésének legalkalmasabb módozatait. Mivel ez része „munus docendi”-jüknek, tanítási kötelezettségüknek, feladatuk megmutatni, „hogy a teremtő Isten terve szerint az e világi dolgok és az emberi alkotások az emberek üdvösségére irányulnak, és így nagyban hozzájárulhatnak Krisztus testének épüléséhez”.10 A papok, a szerzetesek és általánosságban fogalmazva a képzéssel foglalkozók vezérfonalat találnak ebben tanító tevékenységükhöz, és eszközt lelkipásztori szolgálatuk számára. A világi hívők, akik a mennyek országát „az e világi dolgok kezelése és Isten szerint való elrendezése által” keresik,11 a dokumentumban különféle feladatköreik számára nyerhetnek eligazítást. A keresztény közösségek arra használhatják a dokumentumot, hogy a körülményeket tárgyilagosan elemezzék, azokat az evangélium változhatatlan szavainak a fényében megvilágítsák, és abból tegyenek szert gondolkodásuk alapelveire, ítéletalkotásuk követelményeire és cselekvésük irányvonalaira.12 12. A dokumentum a más egyházakban és vallási közösségekben élő testvéreknek, a más vallásokhoz tartozóknak és minden jóakaratú férfinak és nőnek is szól, akik a közjó érdekében tevékenykednek: Fogadják úgy, mint az egyetemes emberi tapasztalat gyümölcsét, amely teljes egészében magában foglalja Isten lelke jelenvalóságának számtalan jelét. Kincs abból a régiből és újból (vö. Mt 13,52), amit az Egyház meg akar osztani, hogy így adjon hálát Istennek, akitől „minden jó adomány és minden ajándék jön” (Jak 1,17). Ez annak a reménynek a jele, hogy a mai vallások és kultúrák nyitottak a párbeszédre és késztetést éreznek arra, hogy erőfeszítéseiket egyesítsék az igazságosság, a testvériség, a béke és az emberi személy fejlődése érdekében. A katolikus Egyház a maga fáradozásait főképpen azzal kapcsolja össze, amit más egyházak és vallási közösségek szociális-karitatív területen az elméleti reflexió vagy éppen a gyakorlati munka vonatkozásában nyújtanak. A katolikus Egyház velük együtt meg van győződve arról, hogy az Isten népe által megőrzött társadalmi tanítás eleven hagyományában adott közös örökségből indíttatás és iránymutatás adódik az igazságosság és a béke előmozdítása érdekében történő egyre szorosabb együttműködésre.13 c) Az ember teljes igazságának szolgálatában 13. Ez a dokumentum az Egyház szolgálata azoknak a férfiaknak és nőknek, akiknek társadalmi tanítása örökségét ajándékozza, annak a párbeszédnek a szellemében, amelyet maga Isten egyszülött Fiának emberré válásával hozott létre: Ezzel a kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velük (vö. Bár 3,38).14 Támaszkodva a „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióra is, ebben a dokumentumban az ember „az egy és egész ember, testével és lelkével, szívével és lelkiismeretével, értelmével és akaratával” sarokpontja a teljes gondolatmenetnek.15 A vázolt célkitűzésben „az Egyházat semmiféle földi hatalomvágy nem hajtja, hanem csak egyet akar: a vigasztaló Lélek vezetésével folytatni Krisztus művét, aki eljött a világba, hogy tanúságot tegyen az igazságról; hogy üdvözítsen és ne elítéljen; hogy szolgáljon és ne neki szolgáljanak”.16 14. Az előttünk fekvő dokumentummal az Egyház valóságosan hozzá akar járulni az ember természetben és a társadalomban elfoglalt helye kérdésének megválaszolásához, amely az emberi bölcsességet megtestesítő civilizációkat és kultúrákat foglalkoztatja. Ennek a keresésnek a gyökerei gyakran évezredes előzményekre nyúlnak vissza, és kifejeződését megtaláljuk minden korszak, minden nép vallásának, filozófiájának és költői géniuszának formáiban, amelyekben ezek a világegyetem és az emberi együttélés értelmét kínálják vagy keresik, és kutatják a lét és az azt körülvevő misztériumnak az értelmét. Ki vagyok én? Miért van minden haladás ellenére még mindig a fájdalom, a bűn, a halál? Mit érnek a mégoly becses vívmányok, ha olyan árat fizetünk értük, amely nem ritkán elviselhetetlen? Mi van a földi élet után? Ezek az alapvető kérdések jellemzik az emberi élet folyamatát.17 Ebben az összefüggésben érdemes emlékeztetni az „ismerd meg önmagadat” felszólításra, amely Delphi templomának bejárata felett volt a falba bevésve, és azt az elemi igazságot bizonyítja, hogy az ember, aki arra hivatott, hogy magát minden más teremtménytől megkülönböztesse, éppen azáltal lesz emberré, hogy lényege szerint önmaga megismerésére irányul. 15. Hogy milyen irányultságot tulajdonítunk az életnek, a társadalmi együttélésnek és a történelemnek, az nagy részben attól függ, hogy hogyan válaszoljuk meg az ember természetben és társadalomban elfoglalt helyének kérdését, amihez ez a dokumentum is hozzá kíván járulni. Az emberi létezés legmélyebb értelme ugyanis az igazság szabad keresésében bizonyul olyannak, amely alkalmas arra, hogy az életnek irányt mutasson és értelmet adjon; olyan keresésnek, amely az ember értelmét és akaratát szakadatlanul továbblépésre sarkallja. Ezek az emberi természet legmagasabb rendű kifejeződései, mert olyan válaszokat követelnek, amelyek a személyes elkötelezettség komolyságát a saját létezéshez mérik. Ezen túl itt a leglényegibb vallási kérdésekről is szó van: „Ha a dolgok alapjai iránti végső és kimerítő felelet keresése során teljességre törekszünk, az emberi értelem eléri csúcspontját és megnyílik a vallás felé. Ugyanis a vallásosság az emberi személy legsajátabb megnyilatkozásának bizonyul, mert értelmes természetének csúcspontja. Ez az ember igazság iránti mélységes vágyakozásából ered és az Isteni utáni szabad és személyes keresés alapozza meg.”18 16. Az alapvető kérdések, amelyek az ember útját a kezdetektől kísérik, korunkban a kihívások sokasága, a helyzetek újszerűsége és az olyan súlyos következményekkel járó döntések miatt, amelyekkel a mai generációknak kell szembesülnie, egyre nagyobb jelentőséget nyernek. E nagy kihívások közül, amelyek előtt ma áll az emberiség, az első az emberi lét igazságának (valóságának) kérdése. A természet, a technika és az erkölcs határainak összefüggéseit feszegető kérdések döntően a személyes és a közösségi felelősséget kérik számon azzal kapcsolatban, ami az ember, amit az ember tenni képes, vagy amivé lennie kellene. Egy második kihívás a pluralizmus és a különbözőség minden területen való értelmezése és kezelése: a gondolkodás, az erkölcsi döntés szabadsága, a kultúra, a valláshoz tartozás, az emberi és társadalmi fejlődés bölcseleti szintjén. A harmadik kihívás a globalizáció, amelynek jelentősége nem korlátozódik a gazdaságra, hanem sokkal távolabbra és mélyebbre nyúlik, mert az emberiség történetében új és sorsdöntő korszakot nyit meg. 17. Jézus Krisztus tanítványai ezen kérdések által érintve érzik magukat, szívükben hordozzák azokat, és el akarják kötelezni magukat minden emberrel együtt a személyes és a közösségi létezés igazságának és értelmének keresésében. Azzal járulnak hozzá ehhez a kereséshez, hogy nagylelkű bizonyságot tesznek az ajándékról, amelyet az emberiség kapott: Isten a történelem menetében hozzá, az emberhez intézi igéjét, sőt párbeszédre lép vele, hogy az üdvösség, az igazságosság és a testvériség tervét kinyilatkoztassa neki. Emberré lett Fiában, Jézus Krisztusban Isten megszabadít minket a bűntől, és megmutatja számunkra az utat, amelyen járnunk, és a célt, amely felé törekednünk kell. d) A szolidaritás, a megbecsülés és a szeretet jegyében 18. Az Egyház az egész emberiséggel együtt halad a történelem útján. A világban él, és bár nem a világból való (vö. Jn 17,14–16), arra hivatott, hogy szolgálja azt, és ezáltal belső rendeltetését kövesse. Ezt a beállítódást – ahogyan az előttünk fekvő dokumentum is mutatja – az a mély meggyőződés táplálja, hogy a világ számára éppen úgy fontos elismerni, hogy az Egyház a történelem valósága és kovásza, mint ahogy az Egyház számára is fontos tudatosítania azt, amit ő köszönhet a történelemnek és az emberiség fejlődésének.19 A II. Vatikáni Zsinat az emberiség családjával szembeni szolidaritását, megbecsülését és szeretetét ünnepélyesen kinyilvánította, és vele számos kérdésben párbeszédre lépett. Ehhez a párbeszédhez Isten népe azáltal járulhat hozzá, „hogy hozván az evangélium világosságát párbeszédet kezd e kérdésekről, és az emberiség rendelkezésére bocsátja azokat az üdverőket, amelyeket maga az Egyház a Szentlélek vezetése alatt alapítójától kap. Az emberi személynek üdvösségre, az emberi társadalomnak megújulásra van szüksége”.20 19. Az Egyház Isten emberiség iránti szeretetének jele a történelemben, valamint jele az egész emberi nem meghívásának, hogy az Egyetlen Atya gyermekeiként egyek legyenek,21 ezzel a társadalmi tanításról szóló dokumentummal az Egyház olyan humanizmusra akarja felhívni a figyelmet, amely megfelel Isten történelmi szeretettervének. Ez átfogó és szolidáris humanizmus, amely alkalmas rá, hogy olyan új társadalmi, gazdasági és politikai rendet eredményezzen, amely minden emberi személy méltóságára és szabadságára épül, és amelynek békében, igazságosságban és szolidaritásban kell megvalósulnia. Ilyen humanizmus akkor lehetséges, ha az egyének és közösségeik megértik, hogy az erkölcsi és társadalmi erényeket ápolniuk kell önmagukban, és el kell terjeszteniük a társadalomban, hogy „az isteni kegyelem nélkülözhetetlen segítségével valóban új emberekké és új emberiség építőivé legyenek”.22
ELSŐ RÉSZ
„A teológiai dimenzió nélkülözhetetlen az emberi együttélés jelenlegi problémáinak megértéséhez és megoldásához.” (Centesimus annus, 55)
ELSŐ FEJEZET ISTEN EMBERISÉG IRÁNTI SZERETETÉNEK TERVE
I. ISTEN SZABADÍTÓ CSELEKVÉSE IZRAEL TÖRTÉNETÉBEN
a) Isten ingyenes közelsége 20. Minden kulturális hagyományrendszer valamennyi hiteles vallási tapasztalata a misztérium valamiféle megsejtéséhez vezet, és ez a tapasztalat gyakran eljut odáig, hogy megragadja Isten arcának valamelyik vonását. Isten egyfelől úgy tűnik fel, mint a létezők eredete, mint olyan jelenlét, aki az alapvető életfeltételeket biztosítja a közösségbe szervezett emberek számára, rendelkezésükre bocsátva a szükséges javakat; másrészről viszont olyannak mutatkozik, aki mértéke mindannak, aminek kell lennie, mint olyan jelenlét, aki mind egyéni, mind közösségi szinten számon kéri az emberi cselekvésen ezeknek a javaknak a felhasználását a többi emberhez való viszony vonatkozásában. Így tehát minden vallási tapasztalatban lényegesnek mutatkozik az ajándék és az ingyenesség dimenziója, amely úgy ragadható meg egyfelől, mint az emberi személy saját, a világban másokkal közösségben létezéséről szerzett tapasztalatának része, s másfelől úgy, mint e dimenzió visszatükröződése az emberi lelkiismeretben, amely felismeri, hogy számon kérik rajta: vajon felelősséggel és közösségi módon kezelte-e a kapott adományt. Minderről az aranyszabály egyetemes felismerése tanúskodik, melyben a Misztérium felől az emberhez érkező felhívás jut kifejezésre az emberi kapcsolatokra vonatkozóan: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.” (Mt 7,12)23 21. A változatos formában jelentkező egyetemes vallási tapasztalat hátterében rajzolódik ki az a kinyilatkoztatás, amelyet Isten lépésről lépésre közöl önmagáról Izrael népével. Válasz ez az ember istenkeresésére: váratlan, meglepő válasz, s egyúttal kifejező és mély értelmű, Isten történelmi tetteinek köszönhetően, amely tettekben Isten emberszeretete mutatkozik meg. A Kivonulás könyvében Isten ezekkel a szavakkal fordul Mózeshez: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” (Kiv 3,7–8) Isten ingyenes közelsége – amire maga a Mózesnek kinyilatkoztatott Név is utal: „Én vagyok, aki [veletek] vagyok” (Kiv 3,14) – a rabszolgaságból való szabadításban mutatkozik meg, valamint abban a történelmi tetté váló ígéretben, amellyel kezdetét veszi a közösségnek az Úr népeként való kollektív önazonosítási folyamata az Istentől ajándékul adott szabadság és föld megszerzése útján. 22. A történelmileg hatékony isteni cselekvés ingyenességéhez az Isten által kezdeményezett, Izrael által pedig elfogadott szövetség állandó kötelezettsége járul. Sínai hegyén Isten kezdeményezése a népével kötött szövetségben konkretizálódik, és a nép ajándékba kapja az Úr kinyilatkoztatott rendelkezéseinek Tízparancsolatát (vö. Kiv 19–24). Ez a „tíz ige” (Kiv 34,28; vö. MTörv 4,13; 10,4) azt mutatja be, „mivel jár az Istenhez való szövetségszerű tartozás. Az erkölcsi lét az Úr szerető kezdeményezésére adott válasz, amely magában foglalja a hálát, Isten tiszteletét és a kegyelem művének ápolását. Az erkölcsi lét együttműködést jelent azzal a tervvel, amelyet Isten a történelem folyamán megvalósít.”24 A Tízparancsolatban – amely az élet sajátos ösvényét rajzolja fel, és a bűn szolgaságától megszabadított lét legbiztosabb útjait mutatja meg – kitüntetett módon fejeződik ki a természettörvény. „Emberségre tanítja az embert. Fényt vet alapvető kötelességeire, és ezáltal közvetve az emberi személy természetéből fakadó alapvető jogaira is.”25 A Tízparancsolat az egyetemes emberi erkölcs leírása. Jézus is úgy idézi az evangéliumi gazdag ifjú előtt (vö. Mt 19,18), mint „mindennemű társadalmi élet nélkülözhetetlen szabályainak foglalatát”.26 23. A Tízparancsolatból eredő kötelezettség nem csupán az egy igaz Istenhez való hűségre vonatkozik, hanem a szövetség népének belső társadalmi viszonyaira is. Az utóbbiakat kiemelt módon szabályozza az a jog, melyet a szegény ember jogaként határoztak meg: „Ha szegény akad közted, egy testvéred…, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be a markod testvéred, a szegény előtt, inkább nyisd meg a kezed, s adj szívesen annyit, amennyire csak szüksége van szorult helyzetében.” (MTörv 15,7–8) Mindez az idegennel szemben is érvényes: „Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a te Istened.” (Lev 19,33–34) A szabadságnak és az Ígéret Földjének adománya, a Sínai-hegyi szövetség és a Tízparancsolat tehát a legszorosabban összekapcsolódik azzal a fajta cselekvéssel, amelynek az izraeli társadalom fejlődését kellett szabályoznia az igazságosság és a szolidaritás keretei között. 24. A sokféle rendelkezés között, amelyeknek az a célja, hogy konkretizálják az ingyenesség és az Isten által sugallt igazságosságban való osztozás módját, kiemelkedik a hétévente megünnepelt szombatév és a minden ötvenedik esztendőben megtartandó jubileumi év törvénye,27 amely – még ha teljességgel soha nem valósult is meg – jelentős tájékozódási pont volt Izrael népének társadalmi és gazdasági élete számára. Ez a törvény, a termőföldek pihentetésén túl, előírja az adósságok elengedését, valamint a személyek és jószágok általános felszabadítását: mindenki visszatérhet eredeti családjába, és újból atyai örökségének birtokába juthat. Szándéka szerint a törvény megerősíti, hogy a kivonulás üdvhozó eseménye és a szövetségi hűség nem csupán megalapozója Izrael társadalmi, politikai és gazdasági életének, hanem szabályozó elve is a gazdasági értelemben vett szegénységet és a szociális igazságtalanságokat érintő kérdésekben. Olyan elvről van szó, amely a szövetség népe életének folyamatos és belülről történő átformálására van hivatva, így hozva összhangba azt Isten tervével. A társadalmi-gazdasági fejlődés által gerjesztett diszkriminációk és egyenlőtlenségek megszüntetése végett hétévenként a társadalmi élet nyelvén és a jog nyelvén fogalmazódik meg a kivonulás és a szövetség emlékezete, hogy ezáltal a tulajdon, az adósságok, a terhek és a javak jelentése visszanyerje eredeti értelmét. 25. A szombatév és a jubileumi év rendelkezései egyfajta társadalmi tanítást összegeznek dióhéjban.28 Megmutatják, miként befolyásolja a társadalmi igazságosság és szolidaritás elveit az Isten által megvalósított üdvesemény ingyenes volta; e rendelkezések értéke nemcsak az önző érdekek és célok uralma alatt álló gyakorlat helyesbítésében állt; még sokkal inkább váltak „a jövőre vonatkozó próféciaként” egyfajta normateremtő vonatkoztatási ponttá, amihez Izrael valamennyi nemzedéke igazodni tartozik, ha hűséges kíván maradni Istenéhez. Ilyen elvek alkotják a prófétai igehirdetés sarokpontjait; az igehirdetés célja pedig az, hogy bensővé tegye ezeket az elveket. A próféták azt hirdetik, hogy Isten Lelke kiárad az ember szívébe az igazságosságnak és a könyörületnek ugyanazokat az érzéseit gyökereztetve meg abban, amelyek az Úr szívében lakoznak (vö. Jer 31,33; Ez 36,26–27). Így Istennek a Sínai hegyén adományozott, a Tízparancsolatban kifejezett akarata magában az emberi bensőben tud majd teremtő módon gyökeret verni. Az interiorizációnak ez a folyamata a társadalmi cselekvésnek nagyobb mélységet ad, és olyan realizmust, amely lehetővé teszi, hogy fokozatosan egyetemessé váljék az az igazságos és szolidáris magatartásmód, amelyet a szövetség népe hivatott tanúsítani minden ember, minden nép és nemzet irányában. b) Isten teremtésének és ingyenes cselekvésének elve 26. A próféták és a bölcsességi irodalom reflexiója akkor érkezik el Isten egész emberiséggel kapcsolatos tervének első kinyilvánításához és magához ennek forrásához, amikor eljut odáig, hogy elvként megfogalmazza: minden létezőt Isten teremtett. Az az állítás, hogy Isten – teremtő, Izrael hitvallásában nemcsak elméleti meggyőződést juttat kifejezésre, hanem az Úr ember érdekében végzett ingyenes és irgalmas tettének eredeti horizontját ragadja meg. Ő ugyanis szabadon ad létet és életet mindennek, ami csak létezik. A férfi és a nő, éppen mert az Ő képére és hasonlatosságára teremttettek (vö. Ter 1,26–27), arra kapnak meghívást, hogy az isteni ingyenesség látható jele és hatékony eszköze legyenek a Kertben, ahová Isten a teremtés javainak művelőiként és őrzőiként helyezte őket. 27. A teremtő Isten ingyenes cselekvésében lelhető fel – még ha a bűn tapasztalata által elhomályosítva és eltorzítva is – magának a teremtés értelmének kifejeződése. Az első bűn elbeszélése ugyanis (vö. Ter 3,1–24) azt az állandó kísértést, s egyúttal rendezetlen léthelyzetet írja le, amelyben az emberiség az ősszülők bukását követően leledzik. Az Isten iránti engedetlenség azt jelenti, hogy az ember kivonja magát Isten szerető gondoskodása alól, és önmaga akarja irányítani létezését és cselekvését a világban. Az Istennel való közösségi viszony megtörése az emberi személy belső egységében, a férfi és nő közötti kapcsolatban és az emberek közötti, illetve a többi teremtménnyel való harmonikus viszonyban szakadást idézett elő.29 Ebben az eredendő szakadásban lelhető fel a legmélyebb gyökere mindazoknak a bajoknak, amelyek az emberek közötti társadalmi kapcsolatokat veszélyeztetik, mindazoknak a helyzeteknek, amelyek a gazdasági és politikai életben támadást jelentenek az emberi személy méltósága, az igazságosság és a szolidaritás ellen.
II. JÉZUS KRISZTUS
a) Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye Jézus Krisztusban teljesedett be 28. Az a jóakarat és irgalom, amely Isten cselekvését ösztönzi, s egyben értelmező kulcsa annak, olyan közel kerül az emberhez, hogy az ember Jézus, a testté lett Ige arcvonásait ölti magára. Lukács elbeszélésében Jézus a maga messiási szolgálatát Izajásnak azokkal a szavaival írja le, amelyek a jubileumév prófétai jelentését idézik fel: „Az Úr Lelke van rajtam, mert felkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (4,18–19; vö. Iz 61,1–2) Jézus tehát a beteljesedés erővonalában helyezi el önmagát, nemcsak azért, mert Izrael korábbi ígéreteit és várakozását teljesíti be, hanem mélyebb értelemben azért is, mert őbenne megy végbe Isten emberrel elkezdett történetének döntő eseménye. Ezt hirdeti ugyanis: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Más szóval: Jézus kézzel foghatóan és végső érvénnyel nyilvánítja ki, hogy kicsoda Isten, és hogyan bánik az emberrel. 29. A Jézus szolgálatát átható emberszeretet az a szeretet, amelyet a Fiú az Atyával való bensőséges egységében tapasztalt meg. Az Újszövetség felkínálja nekünk a lehetőséget arra, hogy a mélyére hatoljunk annak a szeretet-tapasztalatnak, amelyet maga Jézus élt meg, és amelyben Istennél, Atyjánál – az Abbánál – részesült, azaz magában az isteni élet szívében. Jézus mindazoknak, akikkel útja során találkozik, Isten szabadító irgalmát hirdeti, kezdve a szegényekkel, a társadalom perifériáján élőkkel, a bűnösökkel, és követésére hívja mindnyájukat, mivel Ő volt az, aki elsőként és egészen egyedülálló módon engedelmeskedett az Őt a világba küldő isteni szeretet tervének. Magában Jézus istenfiúi öntudatában pontosan ez az eredeti tapasztalat jut kifejezésre; az, hogy Fiúként mindent megkapott Atyjától, éspedig ingyenesen: „Minden, ami az Atyáé, az enyém is” (Jn 16,15). Az ő küldetése pedig abban áll, hogy minden embert ennek az ajándéknak, ennek a gyermeki kapcsolatnak a részesévé tegyen: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) Az Atya szeretetének ismerete Jézus számára azt jelenti, hogy saját cselekvését Istennek ugyanez az ingyenessége és irgalma – az új élet teremtő ereje – ihleti, hogy így élete példává és modellé legyen tanítványai számára. A tanítványok arra kapnak felszólítást, hogy úgy éljenek, ahogyan Ő, halálának és feltámadásának húsvétja után pedig éljenek Benne és Belőle, a Vigasztaló Szentlélek túláradó ajándéka jóvoltából, aki a krisztusi életmintát szívük mélyébe oltja be. b) A Szentháromság szeretetének kinyilatkoztatása 30. Az Újszövetség tanúsága – az Isten kimondhatatlan szeretete által megvilágosított ember mindig megújuló megdöbbenése közepette (vö. Róm 8,26) – a szentháromságos szeretet Jézus Krisztus húsvétjában felkínált teljes kinyilatkoztatásának fényében ragadja meg a Fiú megtestesülésének és emberek közötti küldetésének végső értelmét. Szent Pál ezt írja: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,31–32) Hasonló kifejezést használ Szent János is: „A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,10) 31. Istennek az üdvtörténetben fokozatosan feltáruló orcája a maga teljességében a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus arcán tükröződik. Isten – háromságos; az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különbözik, és valóságosan egy, lévén végtelen szeretetközösség. Isten emberiség iránti szeretete mindenekelőtt úgy nyilatkozik meg, mint az Atya gondoskodó szeretete, akitől e szeretet egésze származik; és úgy nyilatkozik meg, mint e szeretet ingyenes közlése a Fiú által, aki az Atyának visszaajándékozza, az embereknek pedig odaajándékozza önmagát; s végül úgy nyilatkozik meg, mint az isteni szeretet mindig megújuló termékenysége, amelyet a Szentlélek áraszt ki az ember szívébe (vö. Róm 5,5). Jézus Krisztus szavaival és tetteivel, teljes és végérvényes módon pedig halálával és feltámadásával30 kinyilatkoztatja az emberiség számára, hogy Isten Atya, és hogy a kegyelem mindnyájunkat arra hív meg, hogy Isten gyermekei legyünk a Szentlélekben (vö. Róm 8,15; Gal 4,6), következésképpen egymásnak fivérei és nővérei. Ez az oka annak, hogy az Egyház szilárdan hiszi: „az egész emberi történelem kulcsát, középpontját és célját Urában és Mesterében találja meg”.31 32. János apostol az isteni adomány ingyenességéről és túláradó bőségéről elmélkedve – ami az Atya részéről a Fiú odaajándékozásában nyilvánult meg, s amiről Jézus tanított és bizonyságot tett értünk adva életét – ennek legmélyebb értelmét és logikus következményét ragadja meg: „Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk.” (1Jn 4,11–12) Az a parancs, amelyet Jézus újként, az Ő parancsolataként határoz meg, a szeretet viszonzását követeli: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) Az isteni szeretet viszonzásának parancsa megmutatja, hogyan éljük a Szentháromság Krisztusban lévő életét az Egyházban, Krisztus testében, és hogyan formáljuk át vele együtt a történelmet annak a mennyei Jeruzsálemben való beteljesedéséig. 33. A kölcsönös szeretet parancsa Isten népe életének törvénye:32 ennek kell ösztönöznie, megtisztítania és felemelnie minden emberi kapcsolatot a társadalmi és politikai életben: „Az emberlét meghívást jelent a személyek közötti közösségre”,33 minthogy a háromságos egy Isten képe és hasonlatossága az alapja „minden emberi erkölcsi értékrendnek, melynek csúcspontja a szeretet parancsa”.34 A mai kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai élet kölcsönös függésének jelensége felerősíti és rendkívüli erővel teszi nyilvánvalóvá az emberiség családját egyesítő kötelékek meglétét; a kinyilatkoztatás fényénél egyre inkább „az emberiség egységének új modellje bontakozik ki, amelytől végső soron a szolidaritásnak kell indítást kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú modelljét, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten belső életének a visszfénye: nos, ezt nevezzük mi, keresztények közösségnek.”35
III. AZ EMBERI SZEMÉLY
a) Az emberi személy eredete és végcélja a szentháromságos szeretet 34. Istennek mint a szentháromságos szeretet misztériumának kinyilatkoztatása Krisztusban egyúttal annak kinyilatkoztatását jelenti, hogy az emberi személy szeretetre kapott meghívást. E kinyilatkoztatás a maga teljes mélységében világítja meg a férfi és a nő személyes méltóságának és szabadságának minden összetevőjét, s másrészt az emberlét lényegileg társas természetének mélységét: „Isten képére és hasonlatosságára alkotott személynek lenni viszonyban létet jelent, kapcsolatban létet egy másik énnel”,36 mivel maga Isten egy és háromságos: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. Abban a szeretetközösségben, amely maga Isten, akiben a három isteni személy kölcsönösen úgy szeretik egymást, hogy ők – Egy Isten, az emberi személy arra kap felszólítást, hogy itt fedezze fel saját létezésének és történelmének gyökerét és végcélját. A „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióban a zsinati atyák ezt tanítják: „Amikor az Úr Jézus azért imádkozik, ’hogy legyenek mindnyájan egyek…, amint mi egyek vagyunk’ (Jn 17,21–22), akkor új, az emberi értelem előtt addig rejtett távlatokat nyit meg, megsejtet bizonyos hasonlóságot az isteni személyek egysége és Isten gyermekeinek igazságban és szeretetben megélt egysége között. E hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember – az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart – teljesen csak akkor találhat rá valódi önmagára, ha őszintén odaajándékozza magát (vö. Lk 17,33).”37 35. A keresztény kinyilatkoztatás új fényt vet a személy és az emberi faj önazonosságára, hivatására és végső rendeltetésére. Minden személy Isten által teremtett, szeretett és Jézus Krisztusban megváltott lény, másokkal sokféle szeretetkapcsolat, igazságosság és szolidaritás létesítette viszony szövedékében élve valósítja meg önmagát abban a folyamatban, amelynek során tevékenységét sokféle formában kibontakoztatja a világban. Az az emberi tevékenység, amely a személy teljesebb méltóságát és hivatását, életfeltételeinek minőségét, a népek és nemzetek egymásra találását és szolidaritását hivatott elősegíteni, összhangban van Isten tervével, aki soha nem szűnik megmutatni gyermekei iránti szeretetét és gondoskodását. 36. A Szentírás első könyvének az a része, amely a férfi és a nő Isten képére és hasonlatosságára való teremtését írja le (Ter 1,26–27), az emberi személy önazonosságáról és hivatásáról szóló alapvető tanítással zárul. Kijelenti nekünk, hogy a férfi és a nő teremtése Isten szabad és ingyenes tette; hogy a férfi és a nő, lévén szabad és értelmes lények, „Te”-ként teremtményei Istennek, s így csak a Vele való kapcsolatukban képesek felfedezni és megvalósítani személyes és közösségi életük hiteles és teljes értelmét; hogy éppen egymáshoz tartozó, egymást kölcsönösen kiegészítő mivoltukban alkotják a szentháromságos szeretet képmását a teremtett világban; hogy rájuk, mint a teremtés koronájára bízza Isten a feladatot, hogy az Ő tervének megfelelően kormányozzák a teremtett természetet (vö. Ter 1,28). 37. A Teremtés könyve kínál néhány támpontot a keresztény antropológia számára. Ilyen az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága, amelynek gyökere és garanciája a teremtő Isten tervében található; ilyen a társas természet mint az emberi lény alkotó eleme, aminek ősmintája férfi és nő eredendő összetartozása: az ő egységük „a személyek közösségének ősformája”;38 ilyen az ember világban való tevékenységének jelentése, amely tevékenység a természettörvény felfedezéséhez és tiszteletben tartásához van kötve, mint amit Isten írt be a teremtett világmindenségbe, hogy azt az emberiség Isten terve szerint lakja és őrizze. Az emberi személyiség, emberi közösség és emberi történelem ilyen szemlélete Istenben gyökerezik, és Isten üdvtervének megvalósulása világítja meg. b) A keresztény üdvösség minden emberre és az egész emberre vonatkozik 38. Az Atyaisten kezdeményezésére a maga teljességében Jézus Krisztus áldozata által az emberiségnek felkínált, a Szentlélek működése nyomán a világban elterjedt és hirdetett üdvösség minden ember és az egész ember üdvössége: egyetemes és teljes. Az emberi személy minden, személyes és közösségi, lelki és testi, történelmi és transzcendens dimenziójára kiterjed. Megvalósulása ugyan már a történelemben megkezdődik, mivel minden teremtett dolog jó és Isten akarta valóság, és mivel Isten Fia egy lett közülünk.39 A beteljesedés azonban az Isten által nekünk készített jövőben történik majd, amikor az egész teremtett világgal egyetemben (vö. Róm 8), meghívást kapunk arra, hogy Krisztus feltámadásában és az Atyával a Szentlélek örömében való élet meg nem szűnő közösségében részesedjünk. Ez a távlat egyértelműen megmutatja a történelem értelméről alkotott tisztán immanens, e világi elképzelések, valamint az ember önmegváltását hirdető törekvések téves és megtévesztő mivoltát. 39. Az Isten által gyermekeinek felkínált üdvösség szabad válaszadást és elfogadást kíván. Ez maga a hit, amely által „az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát”,40 testvérei iránti gyakorlati szeretettel és erős reménnyel felelve Isten előzetes túláradó szeretetére (vö. 1Jn 4,10), „mert hűséges az, aki az ígéretet tette” (Zsid 10,23). Ám az isteni üdvterv az emberi teremtményt nem taszítja valamiféle merőben passzív helyzetbe és alávetettségbe Teremtőjével szemben, mert az Istennel való kapcsolat – amelyet Jézus Krisztus tár fel előttünk, és amelyre ingyenesen vezet el bennünket a Szentlélek működése által – ugyanaz a gyermeki viszony, amit ő maga élt meg az Atya mellett (Jn 15–17; Gal 4,6–7). 40. A Jézus Krisztus által nekünk ajándékozott üdvösség egyetemessége és teljessége következtében az Istennel való kapcsolat, melynek ápolására a személy meghívást kapott, elválaszthatatlan a felelősségtől, amelyet az embertárs iránt a konkrét történelmi helyzetekben tanúsítani kell. Erre az összefüggésre az ember egyetemes igazság- és értelemkeresése során ébred rá, ha homályosan és tévedések közepette is, mégis – amint a Törvény és a prófétai igehirdetés tanúsítja – ez válik Isten Izraellel kötött szövetségének szegletkövévé. E kapcsolat a maga teljes világosságában és összefüggésében Jézus Krisztus tanításában jut kifejezésre, és abban a legmagasabb rendű tanúságtételében nyer végérvényes megerősítést, ahogyan az Atya akaratának engedelmeskedve és testvérei iránti szeretetből odaajándékozza életét. Amikor egy írástudó megkérdezi tőle: „Melyik az első a parancsok közül?” (Mk 12,28), ő így felel: „Ez az első: Halljad, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd embertársadat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs.” (Mk 12,29–31) Az emberi személyiség középpontjában elválaszthatatlanul összefonódik a Teremtőként és Atyaként megismert Istennel, az élet és az üdvösség forrásával és beteljesítőjével való kapcsolat, meg a cselekvő szeretet az ember iránt, akivel, még ha ellenség is, másik énünkként kell bánnunk (Mt 5,43–44). Végső soron tehát az igazságosság és a szolidaritás, a társadalmi, gazdasági és politikai élet Isten tervével összhangban történő alakításának feladata az ember legbelső dimenziójában gyökerezik. c) Krisztus tanítványa mint új teremtmény 41. A személyes és közösségi életet, akár csak az ember munkálkodását a világban, állandóan veszélyezteti a bűn. Jézus Krisztus azonban „amikor értünk szenvedett, nemcsak követendő példát adott, hanem utat is nyitott, amelyen járva az élet és a halál megszentelődik és új értelmet nyer.”41 Krisztus tanítványa úgy csatlakozik Jézus húsvéti misztériumához a hitben és a szentségek által, hogy a régi embert annak bűnös hajlamaival egyetemben keresztre feszíti önmagában Krisztussal együtt. Így mint új teremtmény, a kegyelem által „új életre kel” (Róm 6,4). Azonban „mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre, akiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. Ugyanis, mivel Krisztus minden emberért meghalt, ám minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, így tehát vallanunk kell, hogy a Szentlélek minden embernek felkínálja a lehetőséget, hogy – csak Isten előtt ismert módon – csatlakozhasson ehhez a húsvéti misztériumhoz.”42 42. A személyiség belső átalakulása, fokozatos átformálódása Krisztus hasonlóságára a többi emberrel való kapcsolat tényleges megújulásának lényegi feltétele. „Éppen ezért szükséges az embernek a személy szellemi és erkölcsi képességeire, valamint a belső megtérésre, mint állandó követelményre támaszkodnia, hogy eljusson azokhoz a társadalmi változásokhoz, amelyek valóban szolgálják őt. A szívbeli megtérés elsőbbségének elismerése egyáltalán nem törli el, hanem még inkább érvényre juttatja azt a kötelezettséget, hogy alkalmas változtatásokat eszközöljünk az intézményekben és a – jelenleg bűnre késztető – életfeltételekben, hogy azok az igazságosság normáihoz igazodjanak, s így előmozdítsák, ne pedig gátolják a jót.”43 43. Lehetetlen a felebarátot úgy szeretni, mint önmagunkat, és ki is tartani ebben a magatartásban a nélkül a szilárd és eltökélt elhatározás nélkül, hogy az ember a jóért, külön-külön és összességében mindenki javáért munkálkodjék, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.44 A zsinat tanítása szerint „a tiszteletet és a szeretetet azokra is ki kell terjesztenünk, akik társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben másként vélekednek vagy cselekszenek, mint mi; minél nagyobb emberséggel és szeretettel próbáljuk megérteni gondolatvilágukat, annál könnyebben kezdhetünk velük párbeszédet.”45 Ezen az úton nélkülözhetetlen az a kegyelem, amelyet Isten azért ajánl fel, hogy az ember felülemelkedjék a kudarcokon, és hogy kiszabadítsa őt a hazugság meg az erőszak spirálisából, támogassa és ösztökélje arra, hogy mindig megújuló felelősséggel lépjen be az embertársaival való valódi és őszinte kapcsolatrendszerbe.46 44. Az ember viszonyának a teremtett világhoz, valamint a teremtett világ megóvására és átalakítására szentelt változatos tevékenységeinek – melyeket naponta fenyeget az elbizakodottság és a téves önszeretet – ugyancsak meg kell tisztulniuk és tökéletességre jutniuk Krisztus keresztje és feltámadása által. „A Krisztus által megváltott és a Szentlélekben új teremtménnyé lett ember szeretheti és kell is szeretnie az Isten által teremtett dolgokat, mert azokat Istentől kapja; úgy tekinti és tiszteli ezeket, mint Isten kezéből származókat. Hálát ad értük a Jótevőnek, s szegénységben és a lélek szabadságával használja és élvezi a teremtett dolgokat; ezzel válik a világ valódi birtokosává: olyanná, akinek semmi sem a sajátja, és mindene megvan: ’Minden a tiétek, ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené’ (1Kor 3,22–23).”47 d) Az üdvösség transzcendenciája és a földi valóságok autonómiája 45. Jézus Krisztus Isten emberré lett Fia: őbenne és neki köszönhetően jut el a világ és az ember önnön hiteles és teljes igazságához. Isten végtelen emberközelségének misztériuma – amely Jézus Krisztus megtestesülésében, valamint a kereszten és a halálban való magárahagyatottságában valósult meg – megmutatja, hogy minél inkább Isten tervének fényében szemléljük, és Vele közösségben éljük meg az emberi dolgokat, azok annál nagyobb mértékben lesznek képesek felszabadulni valódi önazonosságukra és a maguk sajátos szabadságára. A Krisztus fiúi életében való részvétel – amit a megtestesülés és a Lélek húsvéti ajándéka tesz lehetővé – szabadítja fel az emberi lény hiteles és autonóm természetét és önazonosságát e természet valamennyi megnyilvánulásában. Ez az a távlat, amely – mint a II. Vatikáni Zsinat tanítása erőteljesen hangsúlyozza – a földi valóságok és autonómiájuk helyes szemléletére irányítja a figyelmet: „Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak és maguknak a közösségeknek is megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre kell felismernie, alkalmaznia és összehangolnia, akkor ez az autonómia szükségszerű, a Teremtő akaratával egybehangzó követelmény. Éppen teremtett voltukból következik ugyanis, hogy a dolgoknak megvan a maguk sajátos felépítése, igazsága és jósága, saját törvényei és rendje: ezeket az embernek tiszteletben kell tartania olyképpen, hogy elismeri a szaktudományok és a művészetek sajátos megközelítési módjait.”48 46. E tekintetben Isten és az ember között nem konfliktus van, hanem olyan szeretetkapcsolat, amelyben a világ és a világban ható emberi tevékenység gyümölcse az Atya és gyermekei közötti, illetve a gyermekek egymás közötti kölcsönös ajándékozásának tárgya lesz Jézus Krisztusban; a világ és az ember Krisztusban és neki köszönhetően nyeri el a maga hiteles és eredeti jelentését. A minden létezőt magához ölelő Isten szeretetének egyetemes szemléletében maga Isten mint Atya és életadó nyer kinyilatkoztatást Krisztusban, az ember pedig úgy, mint aki Krisztusban mindent ajándékként vesz át Istentől alázattal és szabadon, és sajátjaként birtokol mindent, miközben úgy ismeri és úgy éli meg mindezt, mint ami Istené, tőle indul ki, és őrá mint végcéljára irányul. Erről a II. Vatikáni Zsinat így tanít: „Ha azonban a mulandó dolgok autonómiáján azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény a Teremtő nélkül elenyészik.”49 47. Az emberi személy önmagában és hivatását tekintve is túllép a teremtett világegyetem, a társadalom és a történelem horizontján: végső célja maga Isten,50 aki azért nyilatkoztatta ki magát az embernek, hogy meghívja és eljuttassa őt a közösségre önmagával:51 „Az ember nem képes ajándékként átadni magát a valóság pusztán emberi rendjének, elvont eszmének vagy hamis utópiáknak. Lévén személy, csak egy másik személynek vagy személyeknek, s végső soron Istennek képes átadni magát, aki létének forrása, és aki egyedül képes teljes egészében elfogadni önátadását.”52 Ennek következtében „az ember elidegenedik, ha nem hajlandó önmagán túllépni, és megélni önmaga ajándék mivoltának tapasztalatát, illetve olyan hiteles emberi közösség kialakításának megtapasztalását, amely végső céljaként Istenre irányul. A társadalom elidegenedik, ha a társadalmi berendezkedés, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik az ilyenfajta önátadás megvalósítását és az emberek közötti szolidaritás kialakítását.”53 48. Az emberi személy nem tud társadalmi, gazdasági és politikai struktúrák eszközévé válni, és nem is szabad azzá válnia, mivel minden embernek szabadsága van arra, hogy végső célja felé irányuljon. Másrészről tekintetbe kell venni, hogy valamennyi kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai folyamat, amelyekben a személy szocializációja és világformáló tevékenysége történetileg megvalósul, viszonylagos és átmeneti, „mert ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31). Amiről itt szó van, az eszkatológiai viszonylagosság olyan értelemben, hogy az ember és a világ ama végső állapotuk felé tartanak, ami önnön Istenben nyert rendeltetésük teljessége; továbbá teológiai viszonylagosság, amennyiben Isten ajándéka, ami által az emberiség és a teremtés meghatározott rendeltetése majd beteljesedik, végtelenül meghaladja az ember képességeit és célkitűzéseit. A társadalom és az állam mindenfajta totalitárius felfogása, a fejlődés mindennemű tisztán evilági eszméje ellentétes az emberi személyiség teljes valóságával és Isten történelemre vonatkozó tervével.
IV. ISTEN TERVE ÉS AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE
a) Az Egyház mint az emberi személyiség transzcendenciájának jele és oltalmazója 49. Az Egyház a feltámadott Jézus Krisztus által egybehívottak közössége, akik Krisztus követésére szánják életüket, „jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának”.54„Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének.”55 Az Egyház küldetése az, hogy hirdesse és közvetítse a Jézus Krisztusban megvalósult üdvösséget, amelyet Ő „Isten Országának” nevez (Mk 1,15), azaz az emberek közösségét Istennel és egymással. Az üdvösség végső állapota, Isten Országa mindenkit magában foglal, és a maga teljes egészében a történelmen túl, Istenben valósul majd meg. Az Egyház azt a küldetést kapta, „hogy minden népnek hirdesse és elterjessze Krisztus és Isten Országát, s hogy annak csírája és kezdete legyen ezen a földön”.56 50. Az Egyház Isten Országát mindenekelőtt konkrétan azzal szolgálja, hogy hirdeti és terjeszti az üdvösség örömhírét, és új keresztény közösségeket hoz létre. Továbbá „azzal is szolgálja az Országot, hogy a világban elterjeszti az ’evangéliumi értékeket’, melyek az Ország önkifejezései, és segítséget nyújtanak az embereknek Isten tervének elfogadásához. Igaz, hogy az Ország valóságának kezdeményei fellelhetők az Egyházon kívül is, az egész emberiségben, amennyiben az evangéliumi értékek szerint él, és megnyílik a Lélek számára, aki ott és úgy fú, ahol és ahogyan akar (vö. Jn 3,8); de ezt nyomban ki kell egészíteni azzal, hogy az Országnak ez az evilági dimenziója tökéletlen, ha nincs összhangban Krisztus Egyházban jelenlévő, és az eszkatologikus beteljesedésre irányuló Országával.”57 Részben ebből adódik, hogy az Egyház nem keveredik össze a politikai közösséggel, és nem kötődik semmilyen politikai rendszerhez.58 A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van; mind a kettő, jóllehet más-más alapon, „ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja”.59 Sőt hozzátehetjük, hogy a vallás és a politika szétválasztása és a vallásszabadság alapelve a kereszténység sajátos vívmánya, amelynek mind történelmileg, mind kulturális szempontból nagy jelentősége van. 51. Isten Krisztusban megvalósított terve szerint az Egyháznak, önazonossága és a világban betöltendő küldetése következtében, „üdvösségszerző és eszkatologikus célja van, amely csak az eljövendő világban érhető el teljesen”.60 Éppen ezért az Egyház eredeti és pótolhatatlan szolgálatot lát el, amikor féltő gonddal törekszik arra, hogy az emberiség családja és történelme emberségesebbé legyen, amikor védőbástyaként szegül szembe a totalitarizmus minden kísértésével, amikor az ember teljes és meghatározott hivatását hangoztatja és figyelmeztet erre.61 Az Egyház az örömhír hirdetése, a szentségek kegyelme és a testvéri közösség megtapasztalása által „gyógyítja és felemeli az emberi személy méltóságát, megerősíti az emberi társadalom kötelékeit, mélyebb értelemmel és jelentőséggel ruházza fel az emberek mindennapi tevékenységét”.62 A konkrét történelmi mozgások szintjén tehát Isten Országának közeledése nem ragadható meg egy meghatározott társadalmi, gazdasági és politikai szerveződés perspektívájában. Inkább a közösségiség fejlődése tanúskodik róla, ami az ember számára a teljes önmegvalósítás, az igazságosság és a szolidaritás kovásza a Transzcendens – mint saját személyes beteljesedésének végső vonatkoztatási pontja – felé való nyitásban. b) Az Egyház, Isten Országa és a társadalmi viszonyok megújítása 52. Isten Krisztusban nemcsak az egyes személyt váltja meg, hanem az ember társadalmi viszonyait is. Pál apostol tanítása szerint a Krisztusban való élet új módon és teljes mértékben felemeli a személy egyediségét és közösségi lény mivoltát ennek valamennyi történelmi és társadalmi következményével együtt: „Hiszen ti mind Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, aki megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Jézus Krisztusban.” (Gal 3,26–28) Ebben a perspektívában a Jézus Krisztus üzenete által összehívott és a Szentlélekben az Úr köré gyülekezett egyházi közösségek (vö. Mt 18,20; 28,19–20; Lk 24,46–49) a tanúságtétel és a misszió közösségének színtereiként, valamint a társadalmi kapcsolatok megváltásának és átalakításának kovászaként kínálják fel magukat. Krisztus evangéliumának hirdetése arra ösztökéli a tanítványokat, hogy megelőlegezzék az emberi kapcsolatok jövőbeli megújulását. 53. A társadalmi viszonyok olyan átalakítása, amely megfelel Isten Országa követelményeinek, a maga konkrét meghatározottságait illetően nem valami egyszer s mindenkorra rögzített dolog. Inkább a keresztény közösségre bízott feladat, amelyet a közösségnek az evangéliumra adott reflexiójában kell kidolgoznia és a maga gyakorlatában megvalósítania. Ugyanaz a Szentlélek, aki Isten népét vezeti és egyúttal betölti az egész világegyetemet,63 időről időre új, időszerű megoldásokat sugall az ember felelősségteljes teremtőereje64 és a keresztények közössége számára, amely bele van ágyazva a világba és a történelembe, s éppen ezért nyitott a párbeszédre minden jóakaratú emberrel az igazság és a szabadság magvainak felkutatásában, melyek az emberiségben, mint hatalmas szántóföldön, szétszórva hevernek.65 A megújulás dinamizmusa azonban az Isten minden teremtményébe beleírt és Krisztus által az eszkatológia fényébe helyezett természettörvény (Róm 2,14–15) változhatatlan alapelveihez van kötve. 54. Jézus Krisztus kinyilatkoztatja nekünk, hogy „Isten – szeretet” (1Jn 4,8), és „arra tanít, hogy az emberi tökéletesedésnek, s következésképp a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Ilyen módon biztosítja azokat, akik hisznek az isteni szeretetnek, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló.”66 Ez a törvény hivatott arra, hogy mindazon mozgások mértékévé és végső szabályává legyen, amelyekben az emberi kapcsolatok kibontakoznak. Végső összegzésben maga Isten misztériuma, a szentháromságos szeretet az, ami megalapozza a személy, a közösség és a világban való emberi cselekvés értelmét és értékét, mivel Isten Jézus Krisztus által a Szentlélekben kinyilatkoztatta ezt az emberiségnek, és részesévé is tette. 55. A világ átalakítása korunkban is alapvető követelménynek bizonyul. Erre a követelményre az Egyház társadalmi tanítása olyan válaszokat törekszik felkínálni, amelyeket az idők jelei hívnak elő, mindenekelőtt az emberek közötti, Isten jelenlétében megélt kölcsönös szeretetet mutatva fel a változtatás leghathatósabb eszközeként mind személyes, mind közösségi szinten. A kölcsönös szeretet – valójában az Isten végtelen szeretetéből való részesedés – az emberiség valódi célja mind történelmi, mind transzcendens értelemben. Így a földi fejlődésnek, „jóllehet világosan meg kell különböztetni Krisztus Országának növekedésétől, mégis nagy a jelentősége Isten Országa szempontjából, amennyiben hozzájárul a társadalom jobb rendjének létrehozásához”.67 c) Új ég és új föld 56. Isten ígérete és Jézus Krisztus feltámadása megalapozott remény ébreszt a keresztényekben, hogy Isten új és örök otthont készített minden ember számára azon az új földön, ahol az igazság lakozik (vö. 2Kor 5,1–2; 2Pét 3,13): „A halál végső legyőzése után Isten gyermekei feltámadnak Krisztusban; amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot (vö. 1Kor 15,42.53), s azáltal, hogy csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei (vö. 1Kor 13,8; 3,14), megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés (vö. Róm 8,19–21), amelyet Isten az emberért teremtett.”68 Ez a reménység nemhogy gyengítené a jelen világért való aggodalmat és munkálkodást, inkább ösztönöznie kell azt. 57. Az olyan javak, mint az emberi méltóság, a testvériség, a szabadság, a természet és az emberi szorgalom jó gyümölcsei, elterjednek majd a földön az Úr Szentlelkében, s Isten terve szerint minden tökéletlenségtől megtisztulva és átalakulva hozzá tartoznak az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és a béke Országához, amelyeket Krisztus visszaad Atyjának, mi pedig nála találjuk majd meg mindezeket. Akkor majd mindenki számára a maga ünnepélyes igazságában felhangoznak Krisztus szavai: „Gyertek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és felkerestetek… amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,34–36.40) 58. Az emberi személy kiteljesedése, amely Krisztusban valósul meg a Szentlélek ajándékának jóvoltából, a történelemben érlelődik a személynek más személyekkel való kapcsolatai közvetítésével; ezek a kapcsolatok pedig a világ igazságosságban és békében való megjobbítását célzó munka során jutnak el önnön tökéletességükre. Az ember tevékenysége a történelemben önmagában véve jelentős és hatékony szerepet visz Isten Országának végleges létrejöttében, akkor is, ha ez Isten ajándéka marad, és a maga teljességében transzcendens valóság. Az ilyen cselekvés, amennyiben az e világi valóság objektív rendjében tiszteletet érdemlő, az igazság és a szeretet által megvilágosított tett, az igazságosság és a béke mind teljesebb és tisztább megvalósításának eszközévé válik, és Isten megígért uralmát elővételezi a jelenben. Az ember Krisztushoz, a Megváltóhoz való hasonulásának folyamatában olyan teremtményként értelmezi önmagát, akit Isten akart, öröktől fogva kiválasztott, kegyelemre és dicsőségre hívott meg misztériumának egész teljességében, amely misztériumnak Krisztusban válik részesévé.69 A Krisztushoz hasonulás és az Ő arcának szemlélése70 a keresztény emberben olthatatlan vágyat ébreszt, hogy már ezen a világon megelőlegezze az emberi kapcsolatok területén az eljövendő végső valóságot, azon munkálkodva, hogy az ajtón kopogtató Úrnak enni és inni adjon, felruházza, házába invitálja, ápolja és hozzá társuljon (vö. Mt 25,35–37). d) Mária és az ő „igen”-je az isteni szeretet tervére 59. Izrael igazai reménységének örököse, Jézus Krisztus első tanítványa: édesanyja, Mária. Máriának az isteni szeretet tervére az egész emberiség nevében kimondott „igen”-je (vö. Lk 1,38) fogadja be a történelembe az Atya küldöttét, az emberek Megváltóját: Mária énekében, a Magnificatban meghirdeti az üdvösség misztériumának elérkeztét, „a szegények Messiásának” eljövetelét (vö. Iz 11,4; 61,1). A szövetség Istene, akiről a názáreti szűz ujjongó lélekkel énekel, letaszítja trónjukról a hatalmasokat és felemeli az alázatosokat, javakkal elégíti meg az éhezőket, a gazdagokat pedig üres kézzel küldi el, szétszórja a gőgösöket, és megemlékezik irgalmáról azok iránt, akik félik őt (vö. Lk 1,50–53). Krisztus tanítványai, akik Mária szívéből, Mária hitének a Magnificat szavaiban kifejezésre jutó mélységéből merítenek, arra kaptak meghívást, hogy mind erőteljesebben újítsák meg magukban „a felismerést, hogy a megváltó Istenről mint minden gazdagság forrásáról szóló igazság nem választható el az ő szeretetétől, attól a szeretettől, amely kitüntetetten fordul a szegények és az alacsony sorsúak felé, és amelyet a Magnificat megénekel, majd Jézus szavaival, cselekedeteivel meg is valósít.”71 Mária, aki teljességgel Istentől függött, hitének egész lendületével Istenre irányult, „az emberiség és a világegyetem szabadságának és felszabadításának legtökéletesebb képmása”.72
MÁSODIK FEJEZET
AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS
I. AZ EVANGELIZÁCIÓ ÉS A TÁRSADALMI TANÍTÁS
a) Az Egyház: Isten lakozása az emberekkel 60. Az Egyház az emberek örömeinek és reményeinek, félelmeinek és szomorúságainak részeseként mindenhol és minden időben szolidáris minden emberrel, elviszi hozzájuk Isten Országának örömhírét, amely Jézus Krisztussal érkezett és érkezik közéjük.73 Az emberiségben és a világban az Egyház: Isten szeretetének és annak az egyre növekvő reménységnek szentsége, amely az emberi szabadság és haladás minden hiteles kezdeményezését és feladatát ösztönzi és fenntartja. Az Egyház jelen van az emberiség életében mint az Istennel való találkozás sátora, mint „Isten hajléka az emberek között” (Jel 21,3); így az ember nincs egyedül a világ humanizálásának feladatában, nincs elveszve, és nem csügged, hanem támaszra lel Krisztus megváltó szeretetében. Az Egyház az üdvösség munkása – nem az elvontan és pusztán lelki értelemben felfogott, hanem a történelem és az ember által megélt világ kontextusában értett üdvösségnek a szolgálója;74 mert az embert ebben a világban éri el Isten szeretete és hívása, hogy együttműködjön az isteni tervvel. 61. Minden ember a maga egyediségében, egyedülálló és megismételhetetlen lényként nyitott a kapcsolatra másokkal közösségben. Azoknak a viszonyoknak a rendszere, amelyek az egyéneket, családokat és közbülső csoportokat egymással a találkozás, a kommunikációs és cserekapcsolatok révén összekötik, egyfajta jobb életminőség biztosítója; a közjó pedig – amit az emberek a társadalmi közösség létrehozásakor keresnek és követnek – garanciája a személy, a család és a csoport javának.75 Ebből ered és ezért formálódik ki a közösség a maga strukturális – politikai, gazdasági, jogi, kulturális – berendezkedésével. „A modern társadalom változatos kapcsolatrendszerébe beleépült ember”76 felé az Egyház a maga társadalmi tanításával közeledik. „Az emberélet legjobb ismerője”77 annyiban, hogy az embert a maga hivatásában és vágyaiban, korlátaival és kudarcaiban, jogaival és kötelességeivel egyetemben szemléli; nála van az élet Igéje az ember számára, hogy visszhangozza azt az emberi lét történelmi és társadalmi körülményei közepette. b) Megtermékenyíteni és átitatni a társadalmat az evangéliummal 62. Az Egyháznak a maga társadalmi tanításával az a célja, hogy hirdesse és a társadalmi viszonyok komplex hálózatába illessze az Evangéliumot. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az Egyház a társadalomban érje el az embert mint az evangélium hirdetésének címzettjét, hanem arról, hogy az evangéliummal megtermékenyítse és átitassa a társadalmat.78 Ennélfogva az, hogy az Egyház magára veszi az ember gondját, azt jelenti számára, hogy missziós és üdvösségközvetítő munkájába a társadalmat is belevonja. A társadalmi együttélés módja nagymértékben meghatározza az élet minőségét, tehát azokat a létfeltételeket is, amelyek közepette az emberek önmagukat értelmezik, döntést hoznak önmaguk és hivatásuk felől. Ezért az Egyház nem lehet közömbös mindazon dolgok iránt, amiket az emberek a társadalomban választanak, amit létrehoznak, amit megélnek: nem közömbös a társadalmi élet erkölcsi – azaz hiteles emberi és humanizáló – minősége iránt. A társadalom, s vele együtt a politika, a gazdaság, a munka, a jog, a kultúra nem valami tisztán szekuláris és evilági háttér, amely ennélfogva az üdvhirdetés és az üdvterv számára periférikus és külsődleges dolog lenne. Ellenkezőleg, a társadalom s mindaz, ami megvalósul benne, az emberre tartozik. A társadalom emberek közössége, márpedig „az Egyház első és elsődleges útja” az ember.79 63. Társadalmi tanításával az Egyház annak a missziós küldetésének tesz eleget, amellyel az Úr megbízta. A krisztusi szabadítás és megváltás üzenetét, Isten Országának evangéliumát belehelyezi az adott történelmi körülményekbe. Amikor az evangéliumot hirdeti, „Jézus Krisztus nevében felmutatja az ember sajátos méltóságát és személyek közösségébe szóló meghívását, s az igazságosság és a béke követelményeire tanítja az isteni bölcsességgel összhangban.80 „Az evangélium, mely az Egyház közvetítésével visszhangra talál a mai emberben”,81 a társadalmi tanítás – felszabadító beszéd. Azt jelenti ez, hogy rendelkezik az igazságnak és Isten Lelke kegyelmének azzal a hatóerejével, amely a szívek mélyére hatolva alkalmassá tesz a szeretet, az igazságosság, a szabadság és a béke gondolatainak és terveinek kimunkálására. A társadalom szféráját evangelizálni tehát nem más, mint az emberi szívbe árasztani az evangélium értelmének és szabadságának vállalását, és ezzel egy emberléptékű – mert Krisztus-léptékű – társadalom előmozdítását, egy humánusabb – mert Isten Országához hasonlatosabb – emberi lakóhely felépítését. 64. A társadalmi tanítással az Egyház nemcsak hogy nem távolodik el sajátos küldetésétől, de a legteljesebb értelemben hűséges hozzá. A Krisztus által végbevitt, és az Egyház üdvösségközvetítő küldetésére bízott megváltás kétségtelenül a természetfeletti rendbe tartozik. Ez a dimenzió azonban nem szűkíti le az üdvösség értelmét, sőt éppen ez adja meg annak teljesebb jelentését.82 A természetfeletti nem úgy fogható fel, mint olyan valóság vagy tér-idő, amely ott kezdődik, ahol a természeti véget ér, hanem úgy értendő, mint a természeti felemelése egy magasabb létsíkba, s ilyen módon a teremtésnek és az emberinek a rendjében semmi sincs, ami kívül esne a hit és a kegyelem természetfeletti-teológiai rendjén, semmi, ami idegen attól, vagy ki van rekesztve belőle, hanem a természeti a természetfeletti által nyer értelmet, a természetit a természetfeletti emeli magasabb létsíkra: „Jézus Krisztusban ez a látható világ, amelyet Isten az emberért teremtett (vö. Ter 1,16–30) – ez a világ, amely ’a bűn belépésekor mulandóságnak lett alávetve’ (Róm 8,20; vö. uo. 8,19–22) – visszanyeri eredeti kapcsolatát isteni forrásával, a bölcsességgel és a szeretettel. ’Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.’ (Jn 3,16) Mert amint Ádámban, az első emberben ez a kötelék elszakadt, úgy az ember-Krisztusban ismét összeköttetett (vö. Róm 5,12–21).”83 65. A megváltás a megtestesüléssel kezdődik, amelyben Isten Fia magára veszi – a bűnt kivéve – a teljes embert a teremtő isteni bölcsesség által tanított szolidaritás jegyében, és mindent belevon megváltó szeretetének ajándékába. Ez a szeretet tehát az embert a maga létének teljességében ragadja meg: testi és szellemi mivoltában, vagyis másokkal szolidáris kapcsolatában. A teljes ember az – és nem valami elkülönült lélek vagy önnön egyediségébe zárt lény, hanem a teljes ember, a személy és személyek közössége –, amit az evangélium üdvterve átfog. Az evangéliumi megtestesülés és megváltás üzenetének hordozójaként az Egyház sem járhat más úton: társadalmi tanításával és abból fakadó tevékenységével nemcsak hogy nem másítja meg saját arculatát és küldetését, hanem – Krisztushoz hűségesen – úgy mutatkozik meg az emberek előtt, mint „az üdvösség egyetemes szentsége”.84 Különösen igaz ez olyan korban, mint a mienk, amelyet az egymástól való kölcsönös függés erősödése és a társadalmi problémák világméretűvé válása jellemez. c) Társadalmi tanítás, evangelizáció és emberi haladás 66. A társadalmi tanítás az Egyház evangelizáló szolgálatának elidegeníthetetlen része. Mindaz, ami az emberi közösségre vonatkozik – az igazságossággal, a szabadsággal, a fejlődéssel, a népek közötti kapcsolatokkal, a békével összefüggő helyzetekkel és problémákkal – nem esik kívül az evangelizáció körén, amely nem lenne teljes, ha nem vetne számot azokkal az egymást kiegészítő követelményekkel, amelyeket az evangélium és az ember konkrét, személyes és társadalmi élete szakadatlanul támaszt.85 Az evangelizációt és az emberi haladást szoros kötelékek kapcsolják össze: „Ezek a kötelékek antropológiai jellegűek, mivel az ember, akit evangelizálni kell, nem valami elvont lény, hanem társadalmi és gazdasági körülmények által meghatározott. Teológiai jellegűek e kötelékek, mert a teremtés szintje nem választható el a megváltásétól, amely viszont az igazságtalanság elleni harcnak és az igazságosság helyreállításának igencsak konkrét szituációiban érkezik el. Ezen kötelékek kiemelkedő módon evangéliumi jellegűek, amennyiben itt a szeretet kötelékéről van szó: hogyan lehetne hirdetni a szeretet új parancsát az ember valóságos, igazságosságban és békében való növekedésének elősegítése nélkül?”86 67. A társadalmi tanítás már eleve és „önmagában is az evangelizálás eszköze”,87 s az evangéliumi üzenet és a történelem mindenkor megújuló találkozásában konkretizálódik. Ebben az értelmezésben az ilyen tanítás az Ige szolgálata és az Egyház prófétai funkciója gyakorlásának kitüntetett útja:88 „A társadalmi tanítás hirdetése és terjesztése hozzátartozik az Egyház evangelizációs küldetéséhez, és lényegi része a keresztény üzenetnek, mivel egy ilyen fajta tanítás kiemeli az evangéliumból a társadalmi életre közvetlenül háramló következményeket, valamint a mindennapi munkát, és az igazságosságért folytatott harcot a megváltó Krisztusról szóló tanúságtétel keretében helyezi el.”89 Nem egyfajta marginális érdeklődéssel vagy tevékenységgel állunk itt szemben, vagy olyasvalamivel, amit az Egyház missziós munkájához mintegy hozzátettek, hanem az Egyház szolgáló lényegének középpontjában vagyunk: az Egyház a társadalmi tanítással „Istent hirdeti és a Krisztusban minden emberre vonatkozó üdvösség misztériumát, s – éppen ezáltal – kinyilatkoztatja az embert önmaga számára.”90 Olyan misztérium ez, amely nemcsak a hirdetésből, hanem a tanúságtételből is forrásozik. 68. Az Egyház nem a társadalmi élet valamennyi aspektusával foglalkozik, hanem, sajátos illetőségi körén belül maradva, a megváltó Krisztus hirdetésével.91 „Az a sajátos küldetés, amelyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amelyet eléje kitűzött, vallási természetű. Mégis éppen ebből a vallási küldetésből következik az a feladat, az a világosság és erő, amely képes az emberi közösség isteni törvény szerinti felépülését és megszilárdulását szolgálni.”92 Ez azt jelenti, hogy az Egyház a maga társadalmi tanításával nem bocsátkozik technikai kérdésekbe, nem állít fel és nem is javasol társadalomszervezési rendszereket vagy modelleket.93 Illetőségét az evangéliumból meríti: ez az ember felszabadulásának üzenete, amelyet Isten emberré lett Fia hirdetett meg és tanúsított. d) Az Egyház joga és kötelessége 69. Társadalmi tanításával az Egyház „segítségét ajánlja fel az embernek az üdvösség útján”:94 ez az Egyház legfőbb, egyetlen célja. Ezért nem áll szándékában bitorolni vagy elorozni azt, ami másokra tartozik, sem pedig semmibe venni saját kötelességét, vagy missziós küldetésétől idegen célokat követni. Ez a küldetés magában foglalja az Egyház jogát és egyúttal kötelességét arra, hogy kidolgozza a maga társadalmi tanítását, hogy azzal hatást gyakoroljon a társadalomra és struktúráira a felelősségek és az ezen tanítás által sugallt feladatok szintjén. 70. Az Egyháznak joga, hogy a hit igazságának tanítója legyen az emberek számára: nem csupán a hittételek igazságának, hanem magából az emberi természetből és az evangéliumból forrásozó erkölcs igazságának a tanítója is.95 Nemcsak az Ige hallgatásáról van azonban szó, hanem gyakorlatra váltásáról is (vö. Mt 7,24; Lk 6,46–47; Jn 17,21. 23–24; Jak 1,22): a magatartás következetessége mutatja meg kinek-kinek a valódi hitét, és ez nem korlátozódik a szorosan vett egyházi és lelki környezetre, hanem magábafoglalja az ember egész életét felelősségének minden területén. Mindezen felelősségek alanya az ember mint a világban élő lény, azaz olyan lény, akit Isten az Egyház közvetítésével arra hív, hogy részese legyen az üdvösség ajándékának. Az üdvösség ajándékára az embernek nem valami részleges, elvont vagy szóbeli ragaszkodással kell válaszolnia, hanem teljes életével, minden őt meghatározó kapcsolatával, vagyis úgy, hogy nem hagy meg semmit a profán és e világi szféra hatókörében mint az üdvösség szempontjából mellékeset vagy azon kívül lévőt. Így a társadalmi tanítás az Egyház részéről nem valamiféle kivételes jog, mellékút, illendőség vagy illetéktelen beavatkozás: joga van a társadalmi szféra evangelizálására, másként mondva arra, hogy a termelés, a munka, a vállalkozások, a pénzügyek, a kereskedelem, a politika, a jog, a kultúra és a társadalmi szintű kommunikáció összetett világában – amelyben az ember élete zajlik – visszhangozza az evangélium felszabadító szavát. 71. Ez a jog egyszersmind kötelesség is, mivel az Egyház nem háríthatja el anélkül, hogy meg ne hazudtolná önmagát és Krisztushoz való hűségét: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az intés, amellyel Szent Pál önmagát figyelmezteti, visszhangra talál az Egyház lelkiismeretében mint felhívás, hogy az evangelizálás valamennyi útját bejárja, nem csupán az egyénekhez vezető utakat, hanem azokat is, amelyek a közintézményekhez visznek: egyfelől nem szabad „a vallást csupán a magánszférára korlátoznia”,96 másfelől a keresztény üzenet nem irányulhat pusztán a földön túli üdvösségre, úgy, hogy az ember e világi életének megvilágítására képtelen legyen.97 Az evangélium és a hit közéleti jelentősége okán, valamint az igazságtalanság romboló hatásai, azaz a bűn miatt az Egyház nem maradhat közömbös a társadalmi viszonyok iránt.98 „Az Egyháznak van illetékessége arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha ezt az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdve megkívánja.”99
II. A TÁRSADALMI TANÍTÁS TERMÉSZETE
a) A hit által megvilágított megismerés 72. A társadalmi tanítást kezdettől fogva nem szerves rendszerként gondolták el, hanem az idők folyamán, a Tanítóhivatal társadalmi kérdésekkel kapcsolatos számos megnyilatkozásán keresztül alakult ki. Létrejöttének ez a módja teszi érthetővé a tényt, miszerint az Egyház tanításának természetét, módszerét és tudományelméleti szerkezetét illetően egyfajta hullámzás figyelhető meg. A Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklika – és azt megelőzően már a Laborem exercens100 egyik lényeges utalása is – világos döntést hozott ebben a tekintetben: az Egyház társadalmi tanítása „nem az ideológia, hanem a teológia, mégpedig az erkölcsteológia területéhez tartozik”.101 Nem határozható meg társadalmi-gazdasági paraméterek szerint. Nem gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok leírását, illetve rendezését célzó ideológiai vagy gyakorlati rendszer, hanem autonóm kategória: „az emberi lét társadalomban és nemzetközi összefüggésekben tapasztalható összetett valóságának alapos vizsgálatából leszűrt eredmények pontos megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényénél. Legfőbb célja, hogy értelmezze ezeket a valóságokat, megvizsgálva, megfelelnek-e az emberről és az ember földi, s egyben természetfeletti hivatásáról szóló evangéliumi tanítás alapvonalainak, avagy ellenkeznek azzal; célja, hogy irányt mutasson a keresztény magatartás számára.”102 73. A társadalmi tanítás tehát ennyiben teológiai, éspedig speciálisan erkölcsteológiai természetű; „olyan tanítás, amelynek célja az emberek magatartásának irányítása”;103 e tanítás „a keresztény életnek és lelkiismeretnek, meg a világ mindenkori állapotának az ütközőpontján helyezkedik el, és az egyének, családok, a kulturális és társadalmi élet munkásai, politikusok, államférfiak erőfeszítéseinek folyamatában válik konkréttá, amikor is formát adnak neki és alkalmazzák a történelem során.”104 Valójában a morálteológia három területére reflektál: a cselekvés indítékainak elméleti megalapozására, a társadalmi élet szabályainak alapelveire és a lelkiismereti döntés területére, mivel a lelkiismeret hivatott az objektív és általános érvényű szabályokat a konkrét és részleges érvényű helyzetek felé közvetíteni. Ez a három terület azután implicit módon meghatározza az Egyház társadalmi tanításának sajátos módszertanát és tudományelméleti szerkezetét is. 74. A társadalmi tanítás lényegi megalapozását a bibliai kinyilatkoztatásban és az egyházi hagyományban találja meg. Ebből a felülről származó forrásból meríti az ihletet és a világosságot ahhoz, hogy megértse, hogy megítélje és hogy orientálja az emberi tapasztalatot és történelmet. Az első helyen, mindenekfelett áll Istennek a teremtéssel és különösen a Szentháromsággal való közösségre elhívott emberrel és sorsával kapcsolatos terve. Az Isten szavát felfogó és azt gyakorlattá váltó hit hatékonyan együttműködik az ésszel. A hit, különösen a gyakorlat felé irányuló hit megértését az ész strukturálja, s ebben mindaz hasznosul, amit az ész a megértés számára nyújtani képes. Így a társadalmi tanítás is – mint a gyakorlat esetlegességéhez és történetiségéhez igazodó tudás – összekapcsolja „a hitet és az észt”,105 s termékeny kapcsolatuk beszédes kifejeződése. 75. A hit és az ész a társadalmi tanítás két kognitív útját jelenti, mivel két forrásból táplálkozik, a kinyilatkoztatásból és az emberi természetből. A hitbeli megismerés a Krisztusban önmagát nekünk, embereknek kinyilatkoztató és odaajándékozó Isten üdvtörténeti misztériumának fényében ragadja meg és irányítja az ember életét. E hitbeli megértés magában foglalja az észt, amely által a megértés a kinyilatkoztatott igazságot értelmezi és felfogja, amennyire ez lehetséges, továbbá integrálja azt a természetre – a teremtésben kifejeződő isteni tervből származó emberi természetre – vonatkozó igazsággal;106 vagyis a személy mint lelki és testi lény teljes igazságát ragadja meg Istenhez, a többi emberi lényhez és a többi teremtményhez való viszonyában.107 Ám a társadalmi tanítás Krisztus-központú jellege nem gyengíti, vagy rekeszti ki az ész szerepét, azaz nem szünteti meg e tan ésszerű és evidens voltát, sem pedig épp ebből eredő egyetemes érvényét. Krisztus misztériuma megvilágítja az ember misztériumát, míg az ész az emberi méltóság teljes értelmi megragadását adja, továbbá azokat az erkölcsi követelményeket, amelyek éppen e méltóság megőrzésére hivatottak. A társadalmi tanítás a hit által megvilágított megismerés, amely – éppen mert ilyen természetű – a megismerőképességnek egyfajta magasabb fokát jelenti. Érvekkel támaszt alá minden igazságot, amit állít, és minden kötelességet, amelyet elvár: ez az, amiért mindenki részéről csatlakozásra és elfogadásra számíthat. b) Baráti párbeszéd a tudás minden fajtájával 76. Az Egyház társadalmi tanítása örömmel fogad minden ismeretjellegű hozzájárulást, bármiféle tudásból származik is, és jelentős interdiszciplináris horizontja van. „Azért, hogy a különféle, folyton változó társadalmi, gazdasági és politikai összefüggésekbe jobban beágyazza az emberre vonatkozó egyetlen igazságot; ez a tanítás párbeszédre lép a különböző szaktudományokkal, amelyek az emberrel foglalkoznak, és azok hozadékát magába integrálja”.108 Hasznosít bizonyos filozófiai természetű adalékokat, s nem kevésbé a humán tudományok leíró jellegű eredményeit. 77. Mindenekelőtt a filozófia hozzájárulása lényeges, amely azzal nyújt kiemelkedőt, hogy az emberi természetre, mint a hit forrására és az észre, mint ezt a hitet felfogó képességre hívja fel a figyelmet. A társadalmi tanítás a filozófiát az ész segítségével önnön belső logikájába illeszti, vagyis a maga sajátos érvelésében felhasználja. Az az állítás, hogy a társadalmi tanítást inkább a teológiához soroljuk be, mint a filozófiához, nem jelenti a filozófia szerepének és hozzájárulásának el nem ismerését vagy leértékelését. A filozófia ugyanis alkalmas és nélkülözhetetlen eszköz a társadalmi tanítást megalapozó fogalmaknak – így a személy, a társadalom, a szabadság, a lelkiismeret, az etika, a jog, az igazságosság, a közjó, a szolidaritás, a szubszidiaritás és az állam fogalmának – korrekt megragadásához, s az ilyen megértés már maga is ösztönöz a harmonikus társadalmi együttélésre. Ugyancsak a filozófia teszi megragadhatóvá ama világosság ésszerű és belátható voltát, amelyet az evangélium vet a társadalomra, és amely arra sarkall minden értelmet és lelkiismeretet, hogy megnyíljék ezen igazság előtt, és egyetértsen vele. 78. Az Egyház társadalmi tanításához jelentősen járulnak hozzá a humán és a társadalomtudományok is:109 az igazság nem zár ki semmilyen tudást, lévén minden tudás az igazság hordozója. Az Egyház elismer és átvesz mindent, ami hozzájárul az ember egyre jobban kiterjedő, változatos és komplex társadalmi kapcsolataiban való megragadásához. Tudatában van ama ténynek, hogy pusztán a teológia révén – a sokféle tudás hozzájárulása nélkül, amelyekre maga a teológia hivatkozik – nem jut el az ember mélyebb megismeréséhez. A társadalmi tanítás a tudományok felé megnyilvánuló figyelmes és folytonos nyitottsága által tesz szert illetékességre, konkrét és időszerű jellegre. Az Egyház ezek jóvoltából képes pontosabban megérteni a társadalomban élő embert, meggyőzőbben szólni kora emberéhez, és hatékonyabban betölteni azt a feladatát, hogy Isten Szavát és a hitet – amelyekből e tanítás kiindul – beleágyazza korunk társadalmi lelkiismeretébe és szociális érzékenységébe.110 Az interdiszciplináris párbeszéd a tudományokat is arra ösztökéli, hogy értékeik, céljaik, kilátásaik társadalmi tanítás által felkínált perspektíváit megragadják, „hogy megnyíljanak a szélesebb távlatok előtt a hivatásának teljességében megismert és szeretett emberi személy javára”.111 c) Az Egyház tanító szolgálatának megjelenítése 79. A társadalmi tanítás az Egyházé, mert az Egyház mint alany dolgozza ki, terjeszti és tanítja. Nem az Egyház-test valamely alkotórészének sajátja, hanem a teljes közösségé: annak a módnak a kifejeződése, ahogyan az Egyház a társadalmat felfogja, ahogyan szembesül annak struktúráival és változásaival. A társadalmi tanítás létrehozásában az egész egyházi közösség összefog – papok, szerzetesek és világiak – az Egyházban megnyilvánuló feladatok, kegyelmi adományok és szolgálatok sokféleségének megfelelően. Ezeket a sokféle és sokoldalú hozzájárulásokat, amelyek ugyancsak „Isten egész népe természetfeletti hitérzékének” kifejeződései,112 a Tanítóhivatal gyűjti össze, értelmezi, egységesíti, és a társadalomra vonatkozó tanokat az Egyháznak mint ilyennek a tanításaként terjeszti elő. Az Egyház Tanítóhivatalához azok tartoznak, akiknek „tanítói felhatalmazásuk” van, vagyis akik Krisztustól kapott tekintéllyel tanító szolgálatot látnak el a hit és az erkölcs területén. A társadalmi tanítás nem csupán szakértők gondolkodásának és munkálkodásának gyümölcse, hanem az Egyház gondolkodása és a Tanítóhivatal munkálkodása, amennyiben a Tanítóhivatal tanítja azt a Krisztus által az apostolokra és utódaikra, a pápára és a vele közösségben lévő püspökökre ruházott tekintéllyel.113 80. A társadalmi tanítás létrejöttében a Tanítóhivatal valamennyi részeleme és megnyilatkozási formája közreműködik. Az első hely a pápa és a Zsinat egyetemes tanítói hivatalát illeti: erre a hivatalra tartozik az iránymutatás, a társadalmi tanítás fejlődési irányának kijelölése. Maga ez a tanítás a püspökök tanítóhivatalának anyagát képezi, akik részletezik, lefordítják és aktualizálják az eltérő helyi körülmények különféle konkrét és speciális sajátosságainak megfelelően.114 A püspökök társadalmi tanítása azután jelentős hozzájárulást és ösztönzést ad a római pápa tanítói hivatala számára. Ekképpen egyfajta körkörösség lép működésbe, amely mutatja a pápa köré tömörült főpásztorok kollegialitását az Egyház társadalmi tanításának létrejöttében. Az ilyen módon előálló összetett tanítás magában foglalja és egységgé integrálja a pápák egyetemes és a püspökök körülményekhez szabott tanítását. Lévén a társadalmi tanítás az Egyház erkölcsi tanításának része, ugyanolyan méltósággal bír, ugyanazzal a tekintéllyel rendelkezik, mint az Egyház erkölcsi tanítása. A hiteles Tanítóhivatal arra kötelezi a hívő embereket, hogy elfogadják és ragaszkodjanak hozzá.115 A különböző tanok doktrinális súlyát az adott tanítás természete szabja meg, vagyis az, hogy mennyire független az esetleges és változandó elemektől, valamint az, hogy mennyire gyakran hivatkoznak rájuk.116 d) Az igazságosságban és szeretetben megbékélt közösségért 81. A társadalmi tanítás tárgya lényegét tekintve azonos e tanítás létesítő okával: ez pedig az üdvösségre elhívott, és mint ilyen a Krisztus által az Egyház gondjára és felelősségére bízott ember.117 Az Egyház a maga társadalmi tanításával jelzi, mennyire foglalkoztatja a társadalomban élő ember élete; tudatában van annak, hogy a társadalmi élet minőségével, azaz az igazságosság és a szeretet viszonyával, amely a társadalom szövetét alkotja, meghatározó módon összefügg a személyek biztonsága és előrehaladása, akikért minden közösség létrejött. A társadalomban ugyanis a személy méltóságáról és jogairól, valamint a személyek közötti és a személyek közösségei közötti kapcsolatok békéjéről van szó. Olyan javak ezek, amelyeket keresni és biztosítani a társadalmi közösség kötelessége. Ebben a perspektívában a társadalmi tanítás meghirdető és kritikai feladatot lát el. Az Egyház mindenekelőtt azt hirdeti, ami az ő legsajátabb tulajdona, ez pedig „az emberről és az emberiségről szóló egyetemes felfogás”118 nemcsak elvi, hanem gyakorlati szinten is. A társadalmi tanítás valójában nem csupán eszméket, értékeket és a helyzetek megítélésére szolgáló kritériumokat kínál fel, hanem – mindezekből levezetve – cselekvési normákat és irányelveket is.119 Az Egyház tanítása nem a társadalom szerkezetének és szerveződésének kérdéseire irányul, hanem a tudat ébresztésére, iránymutatásra, tudatformálásra. A társadalmi tanítás azonban azt a kötelezettséget is magában foglalja, hogy rámutasson a bűn jelenlétére: az igazságtalanság és az erőszak bűnére, amely sokféle módon átjárja a társadalmat, és testet ölt benne.120 E kritikai szerepe gyakorlása során, különösen a szegények, a gyermekek és a gyengék jogai semmibevevésének és megsértésének bírájává és védelmezőjévé válik,121 annál erőteljesebben, minél inkább terjed az igazságtalanság és az erőszak, magával rántva egész embercsoportokat, a világ hatalmas földrajzi térségeit, úgynevezett társadalmi problémákat, azaz a társadalmat szétziláló visszaéléseket és egyenlőtlenségeket gerjesztve. Az Egyház társadalmi tanításának nagy részét ezek a súlyos társadalmi problémák motiválták és határozták meg, amelyekre a társadalmi igazságosság a megfelelő válasz. 82. A társadalmi tanítás célja vallási és morális természetű.122 Vallási, mert az Egyház evangelizáló és üdvösségközvetítő küldetése az ember egészére vonatkozik „létének, személyes és egyúttal közösségi és társadalmi voltának teljes igazságában”.123 És morális, mert az Egyház célja a „teljes értelmű humanizmus”,124 azaz „megszabadulás mindattól, ami az embert elnyomja”,125 valamint „a teljes ember és minden ember haladása”.126 Az Egyház olyan utat jelöl meg, amely igazságosságban és szeretetben megbékélt harmonikus közösséghez vezet, és amely előkészítő jelleggel, előkép gyanánt elővételezi a történelemben „a |