XVI. BENEDEK PÁPA

SUMMORUM PONTIFICUM

MOTU PROPRIO KIADOTT
APOSTOLI LEVELE

A Pápáknak mind a mai napig gondjuk volt arra, hogy Krisztus Egyháza az Isteni Fölségnek méltó kultuszt ajánljon fel „nevének dicséretére és dicsőségére” és „egész Anyaszentegyháza javára”.

Ősidőktől fogva és a jövőben is igazodni kell ahhoz az elvhez, „mely szerint minden egyes részegyháznak összhangban kell lennie az egyetemes Egyházzal, nem csupán a hit tanítása és a szentségi jelek, hanem az apostoli és azóta folytonos hagyomány által egyetemesen elfogadott szokások tekintetében is, melyeket nemcsak a tévedés elkerülése végett kell megtartani, hanem az átadandó hit épsége érdekében is, mert az Egyház imádságának törvénye megfelel a hite törvényének.”[1]

A Pápák közül, akik a kellő gondot fordították a liturgiára, kiemelkedik Nagy szent Gergely, aki biztosította, hogy mind a katolikus hitet, mind pedig az istentiszteletnek és a kultúrának a rómaiak által a korábbi századokban felhalmozott kincseit továbbadják. Elrendelte a szent liturgia – a szentmise és a zsolozsma – formájának rögzítését és megőrzését úgy, ahogy azt Róma városában ünnepelték. Nagyon támogatta a Szent Benedek regulája szerint élő szerzeteseket és szerzetesnőket, akik az evangélium hirdetésével együtt életükkel mutatták meg mindenütt a Regulának azt a nagyon üdvös szabályát, hogy „Isten ügyének semmit nem szabad elébe helyezni” (43. fej.). Ily módon a római szertartású szent liturgia sok népnek nemcsak a hitét és jámborságát, hanem a kultúráját is megtermékenyítette. Történelmi tény ugyanis, hogy az Egyház latin liturgiájának különböző formái a keresztény időszámítás minden korszakában sok szentet segítettek a lelki életben, és sok népet erősítettek meg a vallásosság erényében és tettek termékennyé a jámborságban.

Hogy pedig a szent liturgia e feladatnak jobban megfeleljen, a századok folyamán sok más Római Pápa egész különleges gondot fordított rá, kik közül kiválik Szent V. Pius, aki a Trienti Zsinat késztetését követve nagy lelkipásztori buzgósággal az Egyház egész kultuszát megújította, a javított és „az Atyák normája szerint összeállított” liturgikus könyveket kiadatta és az egész latin Egyház használatára átadta.

A római rítus liturgikus könyvei között nyilvánvalóan kiemelkedik a Római Misekönyv, amely Róma városában alakult ki, s a későbbi századok során öltött olyan formákat, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak az újabb időkben megjelent alakjával.

„Idők múltán a Római Pápák ugyanezt a célkitűzést követték, amikor [ezt a Misekönyvet] az újabb korokhoz alkalmazták, vagy szertartásokat és liturgikus könyveket rendeltek el, s végül századunk(a 20. század!) elején már átfogóbb megújulást valósítottak meg”.[2] Így jártak el elődeink: VIII. Kelemen, VIII. Orbán, Szent X. Pius [3], XV. Benedek, XII. Pius és Boldog XXIII. János pápák.

Legutóbb a II. Vatikáni Zsinat fejezte ki azt a kívánságot, hogy újra föl kell éleszteni az istentisztelet megbecsülését és gondos végzését, s igazítani kell korunk követelményeihez. E kívánságtól indítva Elődünk, VI. Pál pápa az összeállított és részben megújított liturgikus könyveket 1970-ben a latin Egyház számára jóváhagyta. E könyveket a világon mindenütt nagyon sok nemzeti nyelvre lefordították, s a püspökök, papok és hívek szívesen fogadták. II. János Pál pápa a Római Misekönyv harmadik editio typicáját hagyta jóvá. Így a Római Pápák azért dolgoztak, hogy „a liturgia épülete […] ismét épségben és szépségben ragyogjon”. [4]

Bizonyos régiókban azonban sok hívő olyan szerető érzülettel ragaszkodott és ragaszkodik ma is a korábbi liturgikus formákhoz, melyek mélyen áthatották lelki kultúrájukat, hogy II. János Pál pápa e hívők iránt érzett lelkipásztori gondoskodástól indítva 1984-ben egy külön engedéllyel (indultum) az Istentiszteleti Kongregáció Quattuor abhinc annos levelével felhatalmazást adott a Boldog XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott Misekönyv használatára; 1988-ban pedig ugyancsak II. János Pál pápa „Ecclesia Dei” kezdetű motu proprio kiadott apostoli levelével buzdította a püspököket, hogy e lehetőséggel minden ezt kérő hívő javára széles körben és nagylelkűen éljenek.

Az ilyen hívők kéréseit már Elődünk, II. János Pál pápa hosszasan megfontolta, s miután mi is meghallgattuk a Bíboros Atyákat a 2006. március 23-án tartott konzisztóriumon, mindent gondosan mérlegelve, a Szentlélek segítségül hívása után, Isten segítségével jelen Apostoli Levelünkkel a következőket rendeljük el:

1. cikkely. A VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin szertartású katolikus Egyház „lex orandi"-jának rendes kifejeződése. A Szent V. Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra kiadott Római Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház ugyanezen „lex orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és tiszteletreméltó és régi használata következtében kellő tiszteletben kell tartani. Az Egyház „lex orandi”-jának e két kifejeződése a legkevésbé sem vezet az Egyház „lex credendi"-jének megoszlására; ugyanis az egyetlen római szertartás két gyakorlatát képviselik. Éppen ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János által kiadott és soha be nem tiltott editio typicája szerinti Szentmisét mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját szabad ünnepelni. Azoknak a feltételeknek a helyébe pedig, melyeket a korábbi Quattuor abhinc annos és Ecclesia Dei dokumentumok e Misekönyv használatához előírtak, a következők lépnek:

2. cikkely. A nép részvétele nélkül ünnepelt szentmisénél bármely latin szertartású katolikus pap, akár egyházmegyés, akár szerzetes, használhatja a Boldog XXIII. János által 1962-ben kiadott, vagy a VI. Pál pápa által 1970-ben közzétett Római Misekönyvet, mégpedig bármelyik napon, kivéve a Szent Háromnapot (Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat). Az efféle, egyik vagy másik Misekönyv szerinti misézéshez a papnak sem az Apostoli Szentszéktől, sem saját Ordináriusától semmiféle engedélyre nincsen szüksége.

3. cikkely. Ha megszentelt élet intézményei vagy az Apostoli élet társaságai, akár pápai, akár egyházmegyei jogúak, saját kápolnájukban közösségi vagy konventmiséiken miséjüket az 1962-ben közzétett Misekönyv szerint akarják végezni, megtehetik. Ha egyes közösségek vagy az egész Intézmény, illetve Társaság a szentmisét gyakran, többnyire vagy huzamosan így kívánja végezni, a döntést a nagyobb elöljárók hozzák meg a jog szabályai szerint és a részleges törvények és szabályzatok alapján.

4. cikkely. A 2. artikulusban említett szentmiséken a jogszabályok megtartásával olyan krisztushívők is részt vehetnek, akik ezt önként kérik.

5. cikkely.

1. § Azokon a plébániákon, ahol állandó jelleggel jelen van a korábbi liturgikus hagyományhoz ragaszkodó hívők csoportja, a plébános fogadja szívesen az 1962-ben kiadott Misekönyv szerinti szentmisére vonatkozó kéréseiket. Ő maga ügyeljen arra, hogy e hívek java összhangban legyen a rendes lelkipásztori gondoskodással, a püspök irányítása alatt a 392. kánonnak megfelelően, elkerülve a széthúzást és ápolva az egész Egyház egységét.

2. § A Boldog XXIII. János Misekönyve szerinti misézésnek helye lehet hétköznapokon; vasárnap és ünnepnapokon is bemutatható egy ilyen szentmise.

3. § Hívők vagy papok kérésére a plébános ilyen rendkívüli formájú szentmiséket különleges alkalmakkor is megengedhet, mint pl. házasságkötés, temetés, vagy más alkalommal, pl. búcsújáráskor.

4. § A Boldog XXIII. János Misekönyvét használó papoknak alkalmasnak kell lenniük a szentmise bemutatására és nem állhatnak misézési tilalom alatt.

5. § Olyan templomokban, melyek nem plébániatemplomok, és szerzetesközösséghez sem tartoznak, a fenti engedély megadása a templomigazgatóra tartozik.

6. cikkely. A Boldog XXIII. János Misekönyve szerint néppel bemutatott szentmisében az olvasmányok népnyelven is olvashatók az Apostoli Szentszék által jóváhagyott kiadásokból.

7. cikkely. Ha az 5. cikkely 1. §-ában szereplő hívők valamely csoportja a plébánostól nem kapja meg kérése teljesítését, értesítse a dologról a Megyéspüspököt. A Püspököt nagyon kérjük, hogy hallgassa meg kívánságukat. Ha képtelen gondoskodni az ilyen szentmiséről, terjessze fel az ügyet az „Ecclesia Dei” pápai bizottsághoz.

8. cikkely. Ha a püspök teljesíteni óhajtja a laikus hívők ilyen kérését, de különböző okok akadályozzák, az ügyet az „Ecclesia Dei” pápai bizottságra bízhatja, mely tanácsot és segítséget fog nyújtani neki.

9. cikkely.

1. § Ugyanígy a plébános, mindent jól mérlegelve, engedélyt adhat a korábbi rituálé használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és a betegek kenete szentségének kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja.

2. § Az Ordináriusok felhatalmazást kapnak arra, hogy a bérmálás szentségét a régi Pontificale Romanum szerint szolgáltassák ki, ha a lelkek javát ez szolgálja.

3. § A szent rendekben lévő klerikusok használhatják a Boldog XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott Breviáriumot.

10. cikkely. A helyi Ordinárius, ha alkalmasnak látja, az 518. kánon értelmében felállíthat személyi plébániát a régebbi római rítus szerinti liturgia végzésére, vagy kinevezhet ilyen templomigazgatót, illetve lelkészt nevezhet ki, megtartva a jog előírásait.

11. cikkely. A II. János Pál pápa által 1988-ban felállított „Ecclesia Dei” pápai bizottság [5] folytatja feladatának teljesítését. E Bizottságnak olyan szervezete, feladatai és eljárásmódjai lesznek, amelyeket a Római Pápa szabadon határoz meg.

12. cikkely. Ugyanez a Bizottság már meglévő fakultásai mellett a Szentszék joghatóságát fogja gyakorolni, felügyelve a jelen rendelkezések megtartására és alkalmazására.

Megparancsoljuk, hogy mindaz, amit a jelen motu prorio kiadott apostoli levelünkkel elrendeltünk, érvényes és jogerős legyen, és hogy a folyó év szeptember 14-étől, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepétől kezdve tartsák meg; minden ellenkező rendelkezés hatályát veszti.

Kelt Rómában, Szent Péternél, július 7-én, az Úr 2007. évében, pápaságunk 3. esztendejében.

XVI. Benedek pápa

[1] A Római Misekönyv Általános rendelkezései. Harmadik kiadás, 2002, 397.

[2] II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél 1988. dec. 4., 3: AAS 81 (1989), 899.

[3] Uo.

[4] Szent X. Pius pápa: Abhinc duos annos motu proprio apostoli levél 1913. okt. 23.: AAS 5 (1913); 449–450; vö. II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél 1988. dec. 4., 3: AAS 81 (1989), 899.

[5] Vö. II. János Pál pápa: Ecclesia Dei motu proprio apostoli levél 1988. júl. 2, 6: AAS 80 (1988), 1498.